25.Fejezet - In the Light

Sziasztok!
Szóval, tudom, hogy bekavartam eléggé, és kicsit fantasy-bb lett ez a rész, mint egyszerű varázslós, de ennek a kis kitérőnek lesznek még következményei.
Ha akarjátok, akkor hallgassátok meg az Evanescence-től a Bring me to life c. számot.
Puszi: LilyV
xoxoxoxoxoxoxoxo

 

Olyan közel jártunk a véghez - és éppen hogy csak sikerült elkerülnünk. Ez is egy olyan pillanat volt, amikor az ember ráébred, milyen értékes az élete, és fordítani akar a dolgokon. Amikor kap egy második esélyt, és megesküszik, hogy ezt nem pazarolja el.
Richelle Mead – Vámpírakadémia 2.,Dermesztő ölelés

 

(Harry szemszöge)
Az aggodalom a tetőfokára hágott, ahogy a gyógyítok elkezdtek beszélni.
- Sajnálom, de nincsenek túl jó híreink, a kisasszony nincsen jó állapotban. Ideiglenesen sikerült stabilizálni az állapotát, de … őszintén szólva nem látunk rá sok esélyt, hogy túl élje … Mindent megteszünk érte. - mondta sajnálkozó hangon, mire Mio és Mrs Weasley még jobban felsírtak. Mr. Weasley szemében is könnyek csillogtak, ahogy az enyémben is, de próbáltam visszatartani őket. - A közvetlen családtagok bemehetnek hozzá, azonban bármikor úgy adódhat, hogy azonnali beavatkozásra lesz szükség és akkor azonnal ki kell jönniük a kisasszony érdekében. - mi meg azonnal bementünk, mind Ginny-hez. Több figyelőbűbájt tettek rá, a légzése egyenletes volt és az egyik figyelőbűbáj szerint a szíve is rendesen dobogott. A szülei odamentek az egyik felére. Mrs. Weasley az ágyára dőlve zokogott, míg Mr. Weasley sápadt arcát nézte, közben felesége hátát simogatta nyugtatóan. Én a másik felére álltam, a kezét szorongattam és akármekkora szégyen  is, egy-egy könnycsepp kigördült a szememből. Csak álltam ott és néztem gyönyörű arcát, amíg az egyik figyelő bűbáj egyre lassabban jelzett. A fájdalomtól nehéz gondolattal lassan jutott el a tudatomig, hogy a szíve egyre lassabban ver … Vagy féltucat gyógyító özönlött be, míg minket kiküldtek, de ahogy kiléptem, hallottam, hogy a szíve megáll …

(Ginny szemszöge)

Ahogy abba maradt a Crutiatus a testem görcsösen kapkodott levegő után, de nincs időm összeszedni magam, mert azonnal eltalál egy taroló átok. Szörnyű fájdalom hasít a hasamba, a kezem rászorítom, de csak úgy dől belőle a vér. Küzdök az eszméletemért, de azok az álnok fekete pontok tovább úszkálnak a szemem előtt. Alig érzékelek valamit a külvilágból, csak hogy hanyatt fektettek, aztán egy kéz fonódik az enyémre. De csak zúgást hallok, nem értem a szavakat. De érzem, hogy Harry az. Tudom, hogy ő az, ezért utolsó csepp erőmet összekaparom és elmondom, hogy szeretem. Ezután már nem érzékelek semmit sem. Nem érzem a kezét, nem hallom a zúgást és a fekete pontok is sűrű sötétséggé álltak össze. Akármennyire próbáltam nem tudtam felmerülni a sötét árból, de aztán minden változni kezdett. A testem  pehely könnyűvé vállt, úgy éreztem, hogy lebegek és egyre fényesebbé vált minden. Aztán egy furcsa fehér ködös helyen találtam magam ahol mindössze egy padot láttam közel s távol. De  mégis az egész helyet elárasztotta a fény. Emlékszem Harry mit mesélt, amikor „meghalt” a fényes és tiszta King's Crosson volt, ahol fehér köd árasztott el mindent és hirtelen rájöttem, hogy hol is vagyok. Meghaltam.
- Baromi jó! - morogtam és lehuppantam a padra, fejemet a kezeimbe temettem. Dühös voltam elkeseredett és szomorú. Nem magam miatt, Harry miatt és Teddy miatt. Engem nem zavart ez a hely, nyugalmas volt és csendes, igaz egyedül voltam, mint a kisujjam, de más bajom nem volt vele. Majdnem elkezdtem sírni, amikor  léptek zaja  zavart meg. Nyolc fehér köpenyt viselő ember lépkedett felém. Ketten nagyon magasak voltak. És ketten a többiekhez képest alacsonyabbak, a köpeny  eséséből ők ketten nők voltak. A hajamat durván hátradobtam, azokat a tincseket, amik előre szöktek, és már talpon is vagyok, szembe velük.  Még csak magamba zuhanni sem engednek ... remek!
- Kik maguk? - kérdeztem azonnal. Megálltak, csak az egyik magasabb férfi jött közelebb hozzám, én meg hátráltam tőle pár lépést.
- Ne félj! - szól, de hangjától csak még  idegesebb  leszek, mivel olyan hideg és márványszerű, hogy  szinte már attól félek, hogy itt nyomban megfagyok tőle.
- Miért ne tenném? Elnézést, de lövésem sincs, hogy ki vagy te. Ami azt jelenti, hogy potenciális veszélyforrás lehetsz számomra, még ha már meg is haltam. - néztem  minden egyes mozdulatát.
- Miből jöttél rá, hogy meghaltál és nem csak álmodsz, Ginny? - kérdezte az a férfi, én meg megrémültem. Tudja a nevem.
- Ki maga? És honnan tudja a nevem? - nézek rá, egyre kevésbé érzem magam biztonságban.
- Mindenki nevét tudom. Én vagyok a Halál és az Élet teremtője. - mondja és ettől a választól borsódzik a hátam.
- És mit akar tőlem? - legszívesebben hagyat-homlok rohannék innen, de nem teszem.
- Még meglátom Ginny. Először is a válaszodra várok.
- Ha elmondom kitől tudom, akkor az illetőnek nem esik semmi bántódása sem, ugye? - kérdeztem.
- Nem, csupán érdekel. - nem vette le a csuklyáját, de hangjából tudtam,  hogy mosolyog, és nem tudom miért, de mosolygott.
- Harry mesélt róla, amikor megölte  a magában lévő lélekdarabkát. Egy hasonló helyen találkozott Dumbledore professzorral. - válaszoltam.
- Tényleg. Már szinte meg is feledkeztem a kis Kiválasztottról. - hangja nyugodt, de mintha jó kedv bujkált benne.
- Szóval mit akar  tőlem, nem elég, hogy meghaltam? - hangom gúnyosan csengett, akármennyire is próbáltam nyugodt maradni.
- Mi lenne, ha azt mondanám, hogy visszamehetsz az élők közé? - kérdezte egy pillanatra elgondolkoztam. Örülnék, ha láthatnám még egyszer Harry-t, ha megcsókolhatnám csak még egyszer és Teddy-t is megölelhetném, ha elmondanám anyuéknak, hogy mennyire hálás vagyok nekik az életemért. De aztán rájöttem valamire, a halottak SOHA nem térnek vissza.
- Kinevetném és kérnek magának beutalót a halottak elmegyógyintézetébe. - válaszoltam végül. A mögötte állók közül három férfi felnevetett. Rájuk néztem, olyan furcsa volt, de mintha ismerném őket. Olyan ismerős a hangjuk. Érdeklődve nézek rájuk, sőt, még a Halálnak nevezett akárki, is nevetett.
- És komolyra véve a témát, mit szólnál hozzá? - kérdezte újra.
- Ugyanazt? A halottak nem térnek vissza az élőkhöz. - sóhajtottam fel szomorkásan.
- De szeretnél visszamenni, nem? - kérdezte.
- Ki nem? - kérdeztem. - Szeretnék, de nem vagyok Voldemort, hogy kilenc életem legyen, mint a  macskának...
- Nem, tényleg nem. Ő szerződést kötött velem, hogy a horkruxok nélkül még egyszer visszamehessen.
- És mi volt a feltétele? - kérdeztem halkan, komolya elgondolkoztam rajta.
- Mindennap meg kell ölnie egy embert. - mondtam szenvtelenül.
- Remek. - morogtam. - Ha tényleg maga az Élet és a Halál, akkor azt is tudja, hogy nem fogok ölni.
- Tényleg nem? Harry-ért sem? - kérdezte, hangja  kettéhasította a lelkem, rátapintott a lényegre. - És a keresztfiad?
- Megtenném értük! De nem ölnék azért, hogy én éljek! Ez egy undorító mocskos trükk semmi több.
- Igazad van, Ginny. Ez tényleg az. De …
- Most komolyan azt kéri, hogy ne féljek! Visszaadta Voldemortnak a mocskos életét, és hagyta, hogy még több embert nyírjon ki, de azért én csak ne féljek magától! Ebben hol a ráció?
- Muszáj volt visszaküldenem. Egy jobb világért.
- Egy jobb világért, ahol Voldemort mindennap megöl valakit csak úgy találomra?
- Nem. Harry-nek az a sorsa, hogy megölje őt. Ő fogja elhozni a jobb  világot, de az előkészületekben  szükség  van Voldemortra.
- Igen? Akkor mondja már meg nekem, hogy miért nem volt elég, hogy megölte kétszer és elpusztította az összes lélekdarabkáját? Vagy ez a rohadtul jobb világ azon alapul, hogy tönkreteszi Harry-t, mert ha így van remek úton halad. - mondtam dühösen, már a félelemem elveszett. Halott vagyok, nem hinném, hogy ennél is halottabb lehetek.  Jó, hogy ez azért csak tudatosult bennem, még ha megcsúszva is.
- Nem, nem ez a célom. - mondta nyugodt hangon.
- Akkor mi? Elvesz tőle mindent? Csak hogy tisztázzuk a dolgokat, ha a közeljövőben idekerül a keresztfiam, a bátyám vagy Mio, vagy bárki, aki Harry-hez közel áll, nem fog érdekelni, hogy maga a Halál és ennél halottabb nem lehet, de kifogom találni, hogy hogyan készítsem ki. - mondtam határozottan.
- Felfogtam. - nevetett a Halál, hangjára mintha minden megfagyott volna. - Tényleg jót akarok.
- Idáig nem úgy látszik. Mindenkit elvett már tőle! Először a szüleit! Aztán amikor végre megtalálta a keresztapját, őt is elvette tőle. Majd jött Dumbledore, akire mindig felnézett, aztán Remust, aki szintén közel állt hozzá és Dorat. Elvette őket a keresztfiamtól! Elvette őket, ugyanúgy, ahogy Harry-től a szüleit! Sőt, ha úgy vesszük, akkor  Fredet is tőle vette el! Mindig jóban voltak az ökörségben és a szabályszegésben. És mindenki haláláért magát okolja! Ha így akar jót, akkor nem akarom megtudni, hogy hogyan akar ártani valakinek. - mondtam szarkasztikusan. Ennyit a jó modoromról …
- Igazad van. - mondja halkan, pedig azt hittem, hogy legalább dühbe gurul. De inkább nem lennék a dühére kíváncsi.
- Azt hiszi, hogy mindent tud. De nem, korántsem! Nem érti meg az embereket, sosem fogja. Lehet, hogy látja a szenvedésüket, de csak azt hiszi, hogy majd túléli, hisz mindenki túléli. És részben igaza van, mindenki túléli, de elveszti a lelkét közben. Ismerem Harry-t, olyanokat is tudok róla, amiket más nem. Tudom, hogy Sirius halála után, hónapokig a halála  gyötörte még álmában is. Tudom, hogy mennyire megalázták a nagynénjéék. És sosem tudja majd igazán megbocsájtani magának, hogy szerinte ő  miatta vesztette el Teddy a szüleit! Egy idő után megtanul ezzel együtt élni, de ne várja el tőle, hogy csak úgy talpra áll minden egyes rohadt csapása után.
- Épp ezért adlak neki vissza téged. - mondja nyugodt hangon, én meg lesokkoltam.
- Elnézést, de MI?!
- Visszamehetsz még az élők közé, alig pár  másodperce vagy halott az élők között. Visszamehetsz mindenféle szerződés nélkül.
- Nem értem, hogy ez mire jó?
- Nem áll szándékomban végleg megtörni Harry-t. Tudom, hogy szüksége van rád.
- Na jó, hol van ebben a hátulütő? - sóhajtottam fel fáradtan.
- Nincsen. - mondja határozottan.
- Győzzön meg!
-Tényleg nincs benne hátsószándék, Ginny. - szól egy öreg, ismerős hang, a másik magas férfitől és felismerem a hangot.
- Dumbledore professzor? - nézek rá döbbenten.
- Igen, lányom. - mosolyog féloldalasan és lehúzza a csuklyáját. - Bennem bízhatsz, ez te is tudod. Ha visszamész, olyan lesz, mintha meg sem haltál volna, de közelebb leszel a halottak világához.
- És ez mit jelent? - kérdezem.
- Őszintén szólva fogalmunk sincs. Rajtad kívül senki sem tért így vissza. - mondja a volt igazgatóm.
- Rajtad múlik, hogy hogy döntesz. - szól a Halál és én gondolkozom, pedig nincs min. Már döntöttem.
- Rendben van. Szeretnék visszamenni. - nézek rájuk. - De professzor úr, átadna egy üzenetet Frednek?
- Igen, mondjad csak. - mosolyog kedvesen, mint amilyen mindig is volt.
- Szeretjük, mind  szeretjük. És ha ez így megy, akkor valószínűleg a közeljövőben úgyis jön hozzá valaki. - mondtam halkan, részben viccnek szántam, Fred miatt, de részben rettegtem tőle, hogy tényleg így lesz.
- Átadom, de ne siessétek el. - mosolyog tovább a prof.
- Nem csak rajtunk fog múlni. - mosolygok én is. - Még lehetne egy kérdésem? - nézek a Halálra, ő meg bólint. - Miért engem küld vissza? Miért nem a szüleit vagy Siriust?
- Ők már régebb óta halottak, és még terveim vannak velük. Ráadásul te közelebb állsz Harry-hez.
- Közelebb, mint a szülei? - nevettem fel.
- Mondd csak, ha neked kéne választanod, hogy kit hozol vissza a halálból, a szüleidet vagy Harry-t választanád? - kérdezi komoly hangon. És én elgondolkozom, már ki tudja, hányadszorra fog meg ilyen bugyuta kérdéssel, de tudom, hogy igaza van. Harry-t választanám, akár milyen rohadt dolog is.
- Tusé. - sóhajtok fel.- Szóval mit kell tennem? - tárom szét a kezeimet, várva a válaszra.
- Sodródj az árral. - mondja jókedvűen.
- Mi? - nézek rá értetlenül, ez olyan okoskodó válasznak tűnik, ami mögött hátsó  jelentés van és én nem jövök rá, hogy mi az. Bosszant. Felém sétál a a hosszú megnyúlt hó fehér ujjaival megfogja a csuklómat. Felnézek az arcára, amit most már nem takar a csuklya. Legszörnyűbb rémálmaimban  így képzeltem el a kaszást. Arca szintén hófehér a csontokra annyira ráfeszül a bőr, hogy azt hiszem, hogy kiszakítják azt, a szemei helyén csak két fekete lyuk van sem szempilla sem szemhéj és a szája, az a legszörnyűbb mind közül valamilyen fekete anyaggal vannak összefércelve a sápadt ajkai. Szerencsére nincs időm megijedni vagy elhányni magam, mivel hirtelen kavarogni kezd körülöttem a fehér köd, aztán  zuhanok és körülöttem  elkezd  sötétülni, míg nem újra a sűrű sötétségben vergődök. Küzdök a sötétség ellen, magamhoz akarok térni és Harry-ért kiáltozom a mélységben, hogy magamhoz térjek....

(Harry szemszöge)
Tudom, hogy mi zajlik a kórteremben. És ez a legszörnyűbb, hogy itt kinn kell lennem, miközben bent Ginny életéért küzdenek. Folyamatosan fel alá járkálok és az órát nézem, legalább  percenként. Senki sem vigasztal senkit, csak magunkba roskadunk és majd beleőrülünk a várakozásba. Pontosan 21 perccel és 32 másodperccel később jönnek ki a gyógyítók.
- Mi történt? - kérdezem azonnal.
- Megállt a  kisasszony szíve. - mondja, mire Mrs. Weasley még jobban zokog. - De sikerült visszahoznunk, úgy tűnik stabil a kisasszony állapota. És  sokkal jobban reagál a  gyógyító bűbájokra, az életjelei is jobbak. Még van remény. - mondja a gyógyító biztató hangon. - Legfeljebb hárman bemehetnek hozzá. - mondja befejezésként és senki sem ellenkezik, hogy ne mi menjünk be hozzá Mr.  és Mrs. Weasley-vel. Ahogy belépünk, már jobban fogadom a látványt, a sápadt Ginny-t. Megnyugtat, hogy a szívverése egyenletes és normális. Mrs. Weasley l e ül az ágya mellé és a kezét simogatja, Mr. Weasley csak felesége mögött áll és nézi a lányát. Én pedig a kezét szorongatom. Pár percig lehettünk bent, nem tudom pontosan, amikor ajkai megmozdultak, valamit tátogtak. Közelebb húzódtunk hozzá. A tátogás motyogássá hangosul, egy kis időbe telik, amíg megérjük, hogy mit motyog. A nevemet. Engem hív. Közelebb lépek hozzá, óvatosan végig simítok az arcán.
- Itt vagyok melletted Szerelmem. Ne hagyj el! Harcolj Ginny! - súgom kérlelően.