24. Fejezet - Fight

Sziasztok!
Remélem nem csesztem el a harcot, mindent megpróbáltam, de örülnék pár építő kritikának ezzel kapcsolatban.
A végért ezer bocsánat, de ez fontos momentuma az egész történetnek …
Ha szeretnétek hallgassátok meg az Evanescence-től a My last breath c. számot.
Puszi: LilyV
xoxoxoxoxoxoxoxo

 

Háború idején megváltozik az értékrend, az ősi ösztönök törnek elő, és elnyomják a civilizációs beidegződéseket. Az életben maradás lesz az első számú szempont, minden más e mögé sorolódik.
Al Ghaoui Hense 

 

Csak a halálfalókra koncentráltam, nem engedtem, hogy bármi is megzavarjon. Egyik halálfaló a másik után, persze nem én voltam épp a legjobb auror, de mindent megtettem, és igenis büszke voltam magamra, hogy azért párat sikerült elintéznem, még akkor is, ha közben begyűjtenem pár kellemetlen sérülést is. Mindenhol átkok, bűbájok cikáztak. A félelem acélos szaga járta be az erdőt. Sebesült és eszméletlen emberek feküdtek minden fele és én nem mertem rájuk nézni, úgy igazán, féltem, hogy kit láthatok meg. Aztán egyik pillanatról a másikra, mintha minden megfagyott volna, nem értettem, hogy mi van, de ahogy az egyik halálfalót elkábítottam, azt vettem észre, hogy mindenki egy hatalmas körben áll és döbbenten néznek a kör belsejébe. Egyre többen csatlakoztak a leskelődőkhöz, halálfalók és aurorok egyaránt. És hát mit tagadjam, a kíváncsiságból bennem is van rendesen, ezért én is csatlakoztam a nézőközönséghez, a csatazaj szinte már teljesen elhalt, a halálfalók Voldemort mögé álltak, az aurorok meg Harry mögé. Én meg próbáltam előrevergődni, hogy lássam mi ez az egész, mi olyan érdekes, persze azon kívül, hogy Harry és Voldemort szemtől szemben állnak egymással. A hideg futkosott a hátamon, a gyomrom görcsbe rándult és szinte éreztem, ahogy az epe feljön a torkomon, a félelemtől, hogy Harry-nek baja esik. Körbenézetem, a többieken, lenyűgözve szemlélték az eseményeket, az utolsó ember, akit megpillantottam, mielőtt Harry-re szegeztem volna a szemem Amelia volt, szemében őrült tűz ragyogott, valamire készül, de nem tudom, hogy mire....

(Harry szemszöge)

Ahogy megpillantottam Voldemortot, ő is felfigyelt rám, és felém fordult. Kígyószerű szemeit rám emelte. Arckifejezése jég hideg volt. Meg akart félemlíteni, de most nem hat rám. Most már tisztában vagyok vele, hogy van ellene esélyem, nem az a riadt tini fiú vagyok, aki akkor voltam. Felnőttem. És látom, hogy ezt ő is sejti, de még is fél beismerni, mert az a félős kis fiú, már 11 évesen is megölte, akkor vajon mit tehet vele ez a felnőtt kiadás...Álltam a tekintetét. Testtartásom továbbra is egyenes maradt, nem félek tőle, már nem.
- Potter! - sziszegte dühösen.
- Üdv Voldemort. - mondtam lazán, mintha nem is minden idők legerősebb sötét varázslójával dumálnék. Ezzel valószínűleg felhúztam, mert azonnal támadásba lendült, de egy védőbűbáj bár előttem állt, hogy megfékezze. Teljes biztonságba nézem, ahogy a bűbáj magába szívja az átkot és még csak meg sem remeg. A dühe jobban lángol, mint eddig, az ajkaim mosolyra húzódnak, elégedett vagyok magammal. Újra támad, én kivédem, aztán én is elkezdek támadni ő próbál védekezni, de az általam elvesztettek iránti gyász felperzselte az én véremet is. Teljes erőbedobással harcoltam ellene, minden tudásomat bevetettem. Egyikünk sem mozdult az eredeti helyéről, csak maximum annyit, hogy a végső pillanatban félre ugorjunk egy-egy átok előtt. Nem tudom, mióta harcolhattunk, de egy idő után mindketten abbahagytuk a csatát, csak néztünk egymásra, amolyan Ki Az Erősebb Rossz Fiú Itt tekintettel. Perifériás látásom segítségével látom, hogy mindenki körénk gyűlt. A fű körülöttünk már csak száraz csomókból állt néhány fa is elesetten kidőlve hevert valahol. És nem tudom eldönteni, hogy ezt most tényleg mi csináltuk? Olyan elképesztőnek tűnik, hogy nem vettem észre. Ahogy egy pillanatra az égre néztem, az is beborult, sőt a szél is feltámadt, bár ez nyilván nem nekünk köszönhető.
- Ügyes. Sokat fejlődtél. - mondja, de nincs hangjában elismerés, csak düh és még több ridegség.
- Sokat tanultam az elmúlt időben. - húzom ki magam határozottan.
- Ezt már eddig is sejtettem.
- Akkor most már biztos lehetsz benne. - mondtam és közben a gondolataimban egy átok bukkant fel, amely szép nagy vágást ejt az emberen, ezért amilyen gyorsan csak tudtam már felé is céloztam és az átok útra indult. Váratlanul érte, nem számított rá, de még az utolsó pillanatban félre ugrott, hogy ne találja el telibe, de a vállát így is szépen megsebezte. Reméltem, hogy ezzel eléggé eltereltem a figyelmét, és még több átkot küldtem felé, egymás után, de ezeket már sikerült védenie és vissza is támadott.újra támadásba lendültünk és körülöttünk is megelevenedett mindenki. A harc, a talpnyalói és az aurorok között újra kezdődött, vagyis folytatódott. Azonban mindannyian próbáltak elhúzódni tőlünk a lehető legtávolabbra. Nem is csodálom, olyanok vagyunk, mint egy hurrikán, csak úgy pusztítjuk, ami körülöttünk van. Voldemort karjából csak úgy folyik a vér, de nem hagyok neki időt, hogy ellássa vagy bekösse és erre ő is rájöhetett, mivel a következő pillanatban gomolygó fekete füstté vált és el akart hopponálni, de nem hagytam, én is hopponáltam vele. Nem messze attól a temetőtől és háztól értünk földet, ahol feltámadt öt évvel ezelőtt. Azonnal támadtam, hogy megérkeztünk, nem hagyhattam, hogy most elmenjen, most nem, hogy ilyen jól állok a harcban, hogy ennyire összeszedtem magam. És ennek az indításnak köszönhetően több sebet is szerzett, de még egyben volt … sajnos. Már több sebből vérzett, de még mindig támadt, nem adta fel, ki adta volna, a helyében? Rajtam viszont nem volt még semmilyen komolyabb sérülés, csak egy két kisebb karcolás, a pontatlan landolástól, némi föld és kosz rakódott rám, de ez volt a legkisebb problémám. Úgy, hogy Gint ott hagytam annyi halálfaló között az erdőben, a tudat, hogy bármikor bánthatják, vagy a többi rendtagot, a Weasley családot, és annyi barátomat. De nekem most itt a helyem, nem hagyhatom futni, véget kell vetnem ennek a harcnak, most és mindörökké. Azonban volt valami, ami nagyon érdekelt, amióta rájöttem, hogy újra feltámadt.
- Hogy támadtál fel? - kiabáltam neki egy átok kísértében, mire ő hidegen felnevetett.
- Szánalmas kisfiú. - nevet tovább. - Egyezséget kötöttem magával az ördöggel. - nevet tovább, és nem tudom, hogy ezt most komolyan mondja-e. Amikor én meghaltam, láttam Dumbledore-t, a King's Crosson, láttam a fényt, amely a mennybe vezet, akkor vajon miért ne lenne isten és ördög is? De akkor is, ez az egész olyan hihetetlenül hangzik. Soha nem voltam éppen hívő ember, talán azért …
- Ezt nem mondod komolyan. - próbáltam megtartani a magabiztosságot és ezt érzékeltetni a hangomban, de nem sikerült annyira fényesen. Közben több átok és ellen átok cikázott köztünk.
- Na jó, ha az jobban tetszik, akkor a Halállal kötöttem egyezséget.
- De hát nem is volt nálad a három ereklye …
- A halál után már könnyebb volt, tudod elég jó businesst csaptam neki.
- Szóval azért ölsz, hogy életben maradj? - kérdeztem undorodva, ez valami förtelmes.
- Ahogy mondod. - mondja elégedetten. Soha nem fogok rájönni, hogy lehet valaki ekkora szörnyeteg. Megint a harcra összpontosítunk, de már egyre kevesebbet támad, a sebei miatt, szinte csak védekezik. Hogy időt nyerjen, megint vissza hopponálunk az erdőbe, ahol eddig voltunk. A csata tovább folytatódott, a többiek között, már tömegével hevertek a földön. Többen meglepetten kiáltottak fel, amikor egyszer csak megjelentünk újra. A halálfalók szörnyülködve néztek ránk, vagyis főleg Voldemortra. Egy pár halálfaló elmenekült, ahogy mi megjelentünk. Nem sok reményt fűztek az egészhez és baromi jól esett. Minden erőmet beleadtam a támadásokba és közben azért figyeltem a védekezésre is, de egy olyan erős pajzsot húzott maga köré, ami szinte mindent kivédett. Egyre jobban próbálkoztam, hogy megtörjem a védelmét, de pár perccel később is csak alig remegett,meg egy erősebb romboló és pajzs törő átok alatt.

(Ginny szemszöge)
Amint akadt pár másodpercem, gyorsan körbenéztem, és ahogy láttam, hogy Harry és Voldemort eltűntek, rettenetes aggodalom telepedett a szívemre. De tovább küzdöttem és nem csak, mindenki más is. Több Rend tag érkezett, köztük Mio és Ron is. Mio a sérült Rend tagokat látta el inkább, ahogy Angelina is míg a két bátyám élő falként védték őket. Lehetetlen volt nem észre venni, hogy George vonzódik Angelinahoz, de szerintem még mindig gyászolta Fredet, ezért nem kezdeményezett semmilyen kapcsolatot.... Ha túléljük ezt az egészet, akkor tartok neki egy nem túl kellemes prédikációt, ami után tuti a karjaiba rohan. De először is éljük ezt túl. A harc tovább folytatódott, sikerült még két halálfalót elintéznem, amikor újra mindenki lesokkolt, és már azonnal tudtam, miért. Harry-ék visszatértek. És ahogy láttam Harry-n csak pár karcolás van, de Vodlemort nincs túl jó színben. Hihetetlen nyugalom öntött el, és büszkeség. Harry csodálatosan állja a sarat, remekül küzd ellene. Tudtam, hogy sokat fejlődött, mivel Vodlemort is megkért, hogy derítsem ki, hogy mennyit is …. de azért így is meglepő volt. Még az ütő is megállt bennem egy pillanatra, ahogy láttam Harry-t küzdeni, azt a határozottságot, magabiztosságot és azt az erőt, ami benne lobog. Hihetetlen, de tényleg, csak csodálni tudom, és látom, hogy ezzel nem csak én vagyok így. Olyannyira elvonta a figyelmem, hogy nem figyeltem annyira és arra lettem figyelmes, hogy valami felemel a földről, fuldokolva kapok a tokromhoz és páni félelemmel tudatosul bennem, hogy nem kapok levegőt. Legszívesebben sikítottam volna, de nem volt levegőm hozzá. Már hörögtem is, amikor hirtelen abba maradt a kínzásom, a lábam a földre ért, de nem tartott meg, ezért összeestem, nem értettem, hogy mi történt, miét nem ölt meg, és egyáltalán ki akart megölni, de ahogy felpillantottam, láttam Ameliat, látom a tekintetét és tudom, hogy ő volt. De miért hagyta abba? Követem tekintetét, hogy megtudjam …

(Harry szemszöge)

Már gyengült a védelme, egyre kevésbé tartotta, amikor egyszer csak megszólalt.
- Nézzenek oda, a kis Ginevra is itt van. - nevetett fagyosan. - És úgy tűnik áruló van köztetek. - azonnal arra nézek, amerre ő, de egy pajzsot én is felhúztam magam köré. De Voldemort nem csak azért mondta, hogy elterelje a figyelmemet. Amelia épp meg akarta fojtani őt, de hallotta Vodlemort szavait és elengedte őt. Dühösen néz ránk, de az ő dühe semmi az enyémhez képest az biztos. Gin ránk néz, légzése felszínes, de jól van, vagyis nagyon remélem. Egy lágy mosolyt küld felém, tekintete azt mondja Ne aggódj, jól vagyok, csak éljük túl. Ameliaval később is tudunk foglalkozni, de egy kábító átokkal elrendeztem, hogy egy ideig ne érjen Ginhez. Aztán visszafordultam Vodlemort felé. Arcán diadalmad mosoly virított, amit nem tudtam hova tenni. - Szóval igazam volt. - nevet hűvösen és még mindig nem értem, aztán mint derült égből villám csapár rájövök, hogy Ginny-ről és rólam beszél. Ez igazán remek … A következő támadás már nem engem céloz, vagyis fizikailag nem. Ginny-re támad. Méghozzá nem is akárhogy egy Crutiatusszal. Ginnyi összeesik, én teszek felé egy lépést, amikor rám pillant. Tekintete azt mondja, hogy ne moccanjak, csak öljem meg ezt a mocskot.
- Jól vagyok. - válaszolta, halkan, a csatazajtól, alig hallottam, Mio hozzászaladt, de nem tudott mit tenni. Voldemort meg csak mély ridegséggel nevet.
- Már megszoktad, igaz Ginevra? - neveti elégedettséggel.
- Menj a pokolba! - szűrte fogai közül.
- Csak a hölgyek után … - mondja és egy taroló átkot küldött felé, ami telibe is találta Szerelmemet. Tudtam, hogy Voldemorttal kéne foglalkoznom, de nem bírtam, Ginny sokkal fontosabb volt ebben a pillanatban. Angelina és Mio próbálta ellátni a sebét, de nem tudták, a hatalmas és mély vágásból csak úgy dőlt a vér, az arca pedig ijesztően sápadttá vált. Voldemort pedig kihasználta a helyzete és azonnal felszívódott, és őt követték a még talpon lévő talpnyalói is.
- Ginny, Édesem! - térdeltem le mellé és a kezét szorongattam. Még magánál volt, azt hiszem, legalábbis úgy tűnt.
- Szeretlek. - suttogta alig hallhatóan, szinte csak a tátogásából tudtam, hogy ezt mondja. - Sajnálom …
- Shh. Ne beszélj! - mondtam nyugtató hangon, de már nagyon nehezen tudtam nyugalmat erőltetni magamra. - Csak maradj ébren.
- Nem … megy. - nyögte ki lassan, teste elernyedt és elvesztette az eszméletét.
- Harry, azonnal be kell vinni a Mungoba! Sötét varázslat ez a taroló bűbáj, valamivel felspékelte. - hadarta el Angelina, de nekem nem is kellett több. Óvatosan felemeltem és azonnal hopponáltam a Mungoba. Gyorsan átadtam őt a gyógyítóknak, akik bevitték egy szobába, nekem meg kinn kellett várnom. Egyre több gyógyító ment be a szobába. A várakozás csak úgy marcangolta az idegeimet. De hamarosan, megjelenik a Weasley család, Mioval kiegészülve.
- Hogy van? - kérdezi könnyezve Mrs. Weasley Mio is sír és szégyen, nem szégyen, én sem állok messze tőle.
- Nem tudom. Egy csomó gyógyító van benn nála. Még nem mondtak semmit. - mondom szomorúan, ezután már senki nem szólt semmit, csak az ajtóra függesztett tekintettel vártuk, hogy kinyíljon az ajtó és úgy egy órával később, ami egy örökkévalóságnak hatott végre kijött két gyógyító.
- Maguk a kisasszony családja? - kérdezi, mi meg bólogatunk, mint az ökrök.
- Sajnálom, de nincsenek túl jó híreink …

23. Fejezet – Our new teacher

Sziasztok!
Jöttem láttam győztem xD és a fejezet is elkészült, király,mi? :D
Ha szeretnétek akkor hallgassátok meg hozzá Cascada-tól az Everytime we touch c. számot. Tudom, hogy nincs túl sok köze hozzá, de azért mégis.
Elég nagy ellentét van a fejezet eleje és vége között, tudom, de azért remélem tetszeni fog.
Puszi: LilyV
xoxoxoxoxoxoxoxo

 

A bátorság nem ment meg a szörnyektől. Csak jobbak lesznek tőle az esélyeid.

Laurell Kaye hamilton 

 

Ahogy belépett a tanárunk az állam a padlót súrolta, ahogy mindenki másé is. A döbbenet, szinte érezhető volt a levegőben és akárhogyan is próbáltam összeszedni magam, nem ment, a döbbenet újra és újra mag alá gyűrt.
- Jajj, megint kezdődik. - nevetett fel selymes hangján a drága tanárunk. - Igen, én vagyok az … blablabla... remélem hamar összeszeditek magatokat. - nevet tovább és mi is nevetünk vele, egyszerűen lehetetlen neki ellenállni.
- Ön tényleg, a híres Harry Potter, a kiválasztott? - kérdezi nyálcsorgatva az egyik elviselhetetlen iker.
- Maradjunk a Harry-nél és a tegeződésnél, csak egy évvel vagyok idősebb... - mosolyog és körbe néz a teremben, aztán alig észrevehetően felém kacsint én meg csak mosolyogva csóválom a fejem.
- Mesélnél nekünk a … Sötét Nagyúrra való harcodról? - kérdezte a másik iker.
- Sajnálom, de nem azért vagyok itt, hogy kiselőadást tartsak, csupán pár napig én helyettesítem a tanárotokat. Bár még mindig nem tudom felfogni, hogy miért engem küldtek. - von vállat.
- Az aurorokat nehéz kiszámítani. - mondom halkan, de persze ő meghallja.
- Ahogy mondod. - mosolyog vidáman. - Na, de most, álljatok párba és hajrá! - szól határozottan és mi egy zokszó nélkül tesszük, amit kér. Mi Szonjával állunk párba és kezdjük el a párbajt, a formalitásokkal, akár csak a többiek, körülöttünk. Harry pedig közben körbejár és tanácsokkal lát el minket. Szonjával már összeszokott páros vagyunk, így szinte tudjuk előre, hogy mit lép a másik. Harry felénk közeledik, de én csakis a párbajra koncentrálok, vagyis próbálok …- Szép, lányok. Csak így tovább! - mosolyog ránk, de ahogy elhalad mögöttem, végigsimít a hátamon, lágyan és mások számára észrevehetetlenül. Egy pillanatra kiesem a ritmusból, de az utolsó pillanatban sikerül kivédenem Szonja felém, tartó átkát. Fél szememmel marad időm, néha-néha Harry felé pillantani, de amikor megpillantom az elviselhetetlen ikrek, hogyan próbálnak nála bevágódni és ez annyira felnyomta bennem a vizet, hogy kicsit dühösebben vágtam vissza Szonja egyik átkát. A védővarázslata ugyan kitartott, de hátra lökte, amitől hanyatt vágódott.
- Szentséges Merlin, Szonja, nem akartam! Jól vagy? - kérdeztem odaszaladva hozzá. Több osztály társunk és Harry is odajött hozzánk, valamint a most épült új kettős fogata az ikrek …
- Jól vagy? - kérdezi Harry is, selymesen lágy hangján. Szonja megsimogatja a fejét és furcsán néz rám.
- Jól, semmi bajom. - mosolyog már is. - Máskor azért erősebb pajzsot fogok felhúzni Ginny ellen. - nevet.
- Naaaa. - durcázom és amikor épp válaszolna a csöngő megszólal, jelezve, hogy mára vége a tanításnak.
- Jól van! Jól van! - vágja rá Szonja és Rachellel együtt nevetnek rajtam.
- Köszönöm csajok, én is szeretlek titeket. - fújtatok, amikor a háttérben meghallom az egyik iker, Tiphanee hangját, ahogy épp elhívja Harry-t kajálni a kezem ökölbe szorul, legszívesebben megmutatnám a kis csajnak, hogy Harry az enyém és egy ujjal sem nyúlhat hozzá … Amíg rá nem jövök, hogy ez baromi önző dolog és ráadásul nem biztos, hogy Harry örülne, ha tudnák, hogy együtt vagyunk …
- Naaa Ginny, engesztelésképp eljössz velünk plázázni? - csillan fel Szonja szeme …
- Ééén nem tudom … - kezdtem, mivel jó lenne Harry-vel lenni, most, hogy ugyanakkor végzünk.
- Ne csináld már Ginny, holnapra nem kell sokat készülni. És nem vagy foglalt már nem igaz? - kérdezi Rachel.
- Én … - kezdem, amikor Harry átkarol hátulról és magához ölel, eléggé váratlanul ért. Fejemet felé fordítom és kíváncsian fürkészem szemeit.
- Ami azt illeti Gin foglalt mára és én is abszolúte foglalt vagyok. - néz az ikrekre, szemei csillognak, ajaki lágy mosolyra húzódnak.
- Na, álljunk csak meg, erről még nem is tudtam. - nevetek fel. - Mik a szándékaid?
- Nem tudod? - kérdezi nevetve. - Együtt tölteni végre egy teljes délután.
- Csábítóan hangzik. De mi van, ha a lányokkal megyek vásárolni? - nézek rá, kihívóan. Mindketten tudjuk, hogy nem fogok a lányokkal menni.
- Úgysem mész velük. - mosolyog elbűvölően és lágyan megcsókol. A francba is túl jól tudja, hogy mivel lehet levenni a lábamról.
- Sajnálom csajok, de … majd máskor elmegyek veletek vásárolni, rendben van? - néztem rájuk könyörögve és tudtam, hogy Harry is hálásan mosolyog rájuk.
- Először is csajszi, mikor akartad elmondani, hogy a Híres és Dögös Harry James Potterrel jársz? - kérdezte Szonja.
- Egyikőtök sem kérdezte. - mosolyogtam rájuk bocsánatkésően.
- Aszem ezt meg kell emésztenem. - mondja Rachel is.
- Miért, annyira szörnyű, hogy együtt vagyunk? - nevet Harry. - Nyugi, nem sokszor fogom elrabolni tőletek …
- Most aztán megnyugtattál. - mosolyog rá Szonja. - És nem gond, sőt, örülünk, csak …
- Csak elég furcsa, hogy Ginny-vel vagytok, mert már annyit áradozott rólad neki mindenki és még sem mondta. - folytatta Rachel, de végül Szonja fejezte be.
- Köztük mi is. - én csak mosolygok barátnőimre elnézően.
- Ugyan már, csajok, szerintetek ÉN ne lennék tisztában azzal, hogy Harry ilyen jó pasi … - nevetek. - Ezért nem akartam összetörni az álmodozásaitokat róla …
- Hát igen … amit meséltél … elég biztos párkapcsolatban vagytok. - mosolyog Szonja és egyáltalán nincs hangjukban vagy arcukon semmilyen féltékenység vagy irigység.
- Viszont, ha megbocsájtotok mi most megyünk . - mosolyog rájuk Harry én meg kibújok ölelő karjaiból és elbúcsúzom a két barátnőmtől, hogy Harry-vel ketten hazamenjünk, ahol már kisfiunk vár ránk nagymamájával és a gőzölgő ebéddel, igaz csak két terítékkel … A délután hamar eltelt a kis keresztfiunkkal és a nagyijával. Aztán ahogy lefeküdt a kis drága Harry segített tanulni és most még Meda is velünk maradt addig. A begyakorlás elég gyorsan ment, így, hogy Harry nem foglalta le a figyelmemet, inkább közben Medaval együtt beszélgettünk mindhárman, mármint amikor épp nem próbáltam megtanulni egy-egy ellen átkot. És az este és nagyon hamar elment, a reggel pedig az előzőhöz hasonlóan indult, csak most ketten mentünk be az Aurorképzőre és ahogy beértünk, mindenki arról beszélt, hogy együtt vagyunk … Most már legalább tudom, hogy miért nem akartam köztudomásra adni a dolgot … Mind megbámultak minket, de legalább teljes lelki nyugalommal bújhattam Harry-hez. Az óráim nyugisan teltek, vagyis a drága barátosnéim felém áradó rengeteg kérdésével, Harry-vel és velem kapcsolatban, pedig mindent tudnak, csak azt nem tudták, hogy Harry a párom … De én elmondok, még egyszer mindent … Olyanok állítanak meg, akikkel eddig egyetlen szót se váltottunk … Igen, ezt teszi, ha valaki a Híres Harry Potter barátnője … És ma is, mint minden nap, volt óránk Harry-vel. Az osztály folyamatosan köztünk járatta a szemét és az ikrek is dühtől villámló szemekkel néztek rám. Komolyan, szerintem azt skubizták, hogy mikor esünk egymásnak … De szerencsére annak az órának is egyszer vége lett. Még volt két órám, Harry-nek meg egy. Így megbeszéltük, hogy majd a parkban megvár. Az utolsó két óra rettentő hosszú volt és unalmas, így majd megőrültem, hogy végre vége. Harry nyugodtan ücsörgött az egyik padon és várt rám, én meg a csajokkal együtt egyenesen felé tartottunk. Nevetve csókoltam meg Szerelmemet, a lányok meg lehuppantak mellénk a padra.
- Na, milyen volt az óra? - kérdezi mosolyogva Harry, átkarolva.
- Dögunalom. - sóhajt Rachel.
- Ha még tovább magyarázott volna ... már megfordult a fejemben, hogy szétátkozom. - mondja ingerülten Szonja.
- Na de csajszi! Egy tanárt megátkozni csúnya dolog. - nevetek. - Bár igaz, hogy nekem is megfordult a fejemben …
- Na szép, és te prédikálsz mi???- mosolyog Szonja.
- Nem én! - nevetek.
- Akkor én. - nevet velem Harry.
- Ez nem fair, hogy mindig Ginny mellé állsz! - durcázik Szonja.
- Még szép, hogy mellém áll. Nem bírná ki, ha dühös lennék rá. - nevetek vidáman.
- Hát ebben van valami … - néz rám Harry. - Bár nincs kétségem afelől, hogy ki tudlak engesztelni …
- Na, efelől nekem sincs. - nevet Rachel és Szonja is, én meg szúrósan nézek rájuk.
- Köszönöm, a megértést! - mondom durcásan, amikor egy patrónus repül elénk, a padhoz. Érdeklődve nézem a furcsa sólyom szerű patrónust, nem tudom, hogy kié lehet.
- Harry, Voldemort feltűnt a Manchesteri erdőben. Gyere, ahogy csak tudsz. - szól egy mély hang, és pár másodperccel később sikerül azonosítanom.
- A főparancsnok? - nézek Harry-re.
- Igen. - mondja azonnal és elküldi a választ gondolom, meg még egy patrónust, gondolom a Rendnek. Csodálatos szarvasa olyan méltósággal szalad el tőlünk, hogy még a mai napig is csak ámulok rajta. - Most mennem kell. Szeretlek Gin. - pattan fel azonnal.
- Álljon meg a menet, azt hiszed, hogy itt maradok? - nyúlok karja után.
- Gin, Kicsim, kérlek, ne kezdjük ezt megint. - sóhajt fel. - Amíg nem vagy auror, addig nem jössz velem!
- Dehogynem! - mondom határozottan és erősen kapaszkodom a karjába.
- Sietnem kell!
- Veled megyek!
- De …
- Most! - szólok rá dühösen. - Voldemortról van szó!
- Kérlek … - próbálja meg még egyszer. De én csak határozottan nézek rá, így mélyen felsóhajt és hopponál az erdőbe. Fogalmunk sincs, hogy hol van Voldemort, de szerencsére az erdő nem túl hatalmas. Amilyen gyorsan csak tudunk, futunk, hogy megtaláljuk.
- Ne aggódj. - mondom gyorsan, futás közben, ahogy látom Harry aggódó tekintetét.
- Hogy ne aggódnék. - vág vissza ingerülten. - A lehető legmesszebb kellene lenned – furcsa, olyan, mintha csak sétálnánk, szinte nem is kapkodja a levegőt sem annyira. Tényleg nagyon jó az állóképessége.
- Minden rendben lesz. - válaszolok, amikor csatazajt hallunk, a közelből, rögtön arra vesszük az irányt. A bokrok és a fák takarásból felmérjük a terepet. Sok, rengeteg halálfaló harcolt, az aurorok és a Rend tagjaival, látszólag, hasonló esélyekkel … Harry Voldemortot kereste, én meg a halálfalók felé vettem az irányt.
- Vigyázz magadra! - mondta még nekem, aztán én a halálfalókra támadtam és egy egyenesen felém indult, míg Harry eltűnt a kavarodásban, de aztán egyszer csak megpillantottam Voldemorttal szemben. Nem csak rájuk figyeltem fel, hanem a drága Ameliara is, aki nem messze tőlem harcolt, és amikor észrevett dühödt pillantást vetett rám, de én nem tudtam vele foglalkozni, a harc teljesen lefoglalt és örültem, hogy nem tudott kizökkenteni a ritmusomból...

22.Fejezet – I can't believe in her

Sziasztok!
Nem is tudom, mit is mondhatnék … úgyhogy nem mondok semmit sem xD Csak annyit, hogy jó olvasást!
Ajánlom hozzá Leona Lewistől a Bleeding Love c. számot.
Puszi: LilyV
xoxoxoxoxoxoxoxo

 

A férfiak és a nők legalább egy dologban egyetértenek~ nem bíznak a nőkben.
Henry Louis Mencken

 

Az idő egyre gyorsabban telik, a már megszokott hétköznapjainkban. Délelőtt én az Aurorképzőben tanulok, délután a kis Teddykémmel vagyok, meg persze Andromedaval, este pedig tanulok. Harry pedig az Auror Parancsnokságon dolgozik, eléggé kellemetlenül érzem magam, hogy én nem dolgozom, csak ő lát el minket … Általában délelőtt vagy délután dolgozik, nem túl meglepő módon, de az estéinket, még tanulás mellett is mindig együtt töltjük és még segít is nekem. Néha azonban sajnos éjszaka is be kell mennie vagy túlórázik … de azért csak megoldjuk valahogy. A hétvégéinket meg mindig anyuéknál töltjük. Minden nyugisnak bizonyult, túl nyugisnak. Dracoval sajnos kevesebbet találkoztunk, nehogy megtudják, hogy ő is kémkedik, de azért néha azért össze tudtunk futni beszélgetni. Voldemort szinte eltűnt, még Draco sem tudja hogy hol van pontosan, a megbeszéléseik általában a Malfoy kúriában vannak, de egyébként nem ott tartózkodik. Az idő már jóval októberben jár, a november vészesen közeledik.Harry délutános, így én most teljes nyugalomban tanulok, míg várom őt. Teddy már alszik, Meda pedig a szobájába ment olvasni. A tananyag egyre bonyolultabb, de valahogy mégis sikerül kiigazodnom rajta, így könnyedén elkészülök a gyakorlással és a varázslatok betanulásával. Az órára pillantottam, Harrynek már rég itthon kéne lennie … Lehet megint túlórázik, nyugtatgattam magam és inkább elkezdtem előre tanulni, hogy ne törjem a fejem ostobaságokon, mint ahogy mindenki teszi ezekben a zűrzavaros időkben … Két órával később, kevesebb tanulási teljesítmény és több aggodalommal később hallottam meg, ahogy kattan a zár a bejárati ajtóban, azonnal felpattantam és odaszaladtam. Harry volt az ajtóban, kissé megviselt arccal.
- Szia Gin. - mosolygott rám. - Azt hittem, hogy már alszol. - miközben ezt mondta én a nyakába ugrottam.
- Nem hinném, hogy képes lettem volna aludni, úgy, hogy ennyire aggódtam érted. Mert nem küldtél semmilyen üzenetet sem, hogy később jössz. - mondtam rosszallóan.
- Sajnálom Kicsim, meg feledkeztem róla. - mondta bűnbánóan és egy csókkal engesztelt ki.
- Mondd csak Drágám, mi történt ma a parancsnokságon? - kérdeztem érdeklődve.
- Miért? - néz rám meglepetten, mivel általában megvárom, amíg ő kezd mesélni a napjáról és nem faggatózom.
- Gondterheltnek tűnsz. - válaszolok, amíg leülünk a nappaliban a kanapéra, a könyveim és a jegyzeteim meg szanaszét várnak ránk.
- Nos, igen. Tudod, érkezett egy külföldi auror a parancsnokságra. - válaszolja, aztán szünetet tart, várom, hogy folytassa, de nem teszi.
- Bocs, de aszem ezt most nem értem. Ebben mi olyan szörnyű?
- Az, hogy ez az auror Amelia. - fejezte be a mesélést, és itt már én is beláttam, hogy mi okoz neki olyan nagy problémát.
- Kérlek, mondd, hogy nem a volt barátnőd Amelia. - nézek rá könyörgően, de ahogy rám néz, azokkal a gyönyörű zöld szemeivel, tudtam, hogy nem kapok tőle ilyesfajta megnyugtató választ.
- De, sajnos ő az...
- Pedig, minden olyan csodálatos volt, erre visszajött az a hárpia.
- Nyugodj meg Édesem, nem lesz semmi baj. Téged szeretlek, ő meg mehet a búsba, vagy ahova akar. - ölel át szorosan és nyugtatóan simogatja a karomat.
- Ezt te sem hiszed el. Tuti, hogy kitalál valamit, hogy megkeserítse az életünket. - fintorodtam el.
- De nem fog neki menni, nem hagyjuk, hogy tönkre tegyen minket. - feleli halk, nyugtató hangon.
- Úgyis kitalál valamit. - erősködöm szomorkásan. - De attól, hogy erről beszélünk, nem jutunk előbbre, szóval inkább azt mondd el, hogy hogyan viselkedett?
- Hááát, elég normális volt, mindenkivel kedves volt, csak …
- Csak? - kérdeztem vissza.
- Eléggé nyomult.
- Remek. - mondom szarkasztikussal a hangomban.
- Ezt már megbeszéltük, Gin. Nem szeretem Ameliat, csak téged szeretlek, úgyhogy kérlek hagyjuk ennyiben ezt a témát, jó? - kérdezte kicsit ingerülten, legszívesebben a képébe ordítottam volna, hogy Nem, ne hagyjuk, de nem tettem, nem volt értelme veszekedni, így vettem egy mély, beletörődő lélegzetet és nem mondtam egy szót sem. - Végeztél a tanulással? - törte meg végül Harry a csöndet pár perccel később.
- Igen. - sóhajtottam fel és elkezdtem összeszedni a tancuccaimat, a holnapra elkészített bájitalok fioláival óvatosan bántam, nem lenne jó vége, ha összetörnének … a könyveimet és a jegyzeteimet egymásba raktam és hanyagul dobáltam bele őket egy válltáskába. Ahogy végeztem, Harry-re pillantottam, aki még mindig a kanapén ült és bambult maga elé. - Mit kérsz vacsorára? - kérdeztem, de nem válaszolt, csak néztem rá, amíg észbe nem kapott.
- Bocs, kérdeztél valamit? - néz rám gyönyörű szemeivel, amikor így néz rám, sosem tudok neki ellenállni.
- Csak azt, hogy mit szeretnél enni. - mosolyogtam rá, mintha az ég világon semmi problémám nem lenne, általánosságban ezt teszik velem a szemei.
- Ami hamar megvan. - nevetett fel és már a konyhában is voltam csinálni neki valamit, én már nem voltam éhes, ezért csak leültem vele szembe és közben elkezdtünk beszélgetni Voldemortról, hogy tudnak-e róla már bármit is, de még mindig semmi, se az Auror Parancsnokságon sem a Főnix Rendjében. Draco jelentéseiből tudjuk egyedül biztosan, hogy a Föld nem nyelte el. Bár nem hiányozna, ha csak úgy felszívódna és soha nem kerülne elő, de mind tudjuk, hogy ez sajnos lehetetlen, valószínűleg a sötét kis viskójában van egyes egyedül és éppen valamilyen tervet kovácsol Harry ellen, a Minisztérium ellen, a Rend ellen. Bár a Minisztériumban is vannak kémei, ezért valószínűleg azzal könnyebben járna, mint a Renddel … Miután megvacsorázott, hullaként dőltem az ágyba, de még sem tudtam elaludni, ezért találtunk más elfoglaltságot magunknak …
Reggel a Harry által beszerzett ébresztőóra idegesítő csipogására ébredtem fel, azonnal ki is nyomtam. Egy ásítással fejezte kis testem a vágyódást, hogy még a pihe puha ágyban és Harry ölelő karjaiban akar maradni, de sajnos erről muszáj volt lemondanom. Harry felé fordultam és láttam, hogy felébredt az ébresztőre, nem túl meglepő …
- Jó reggel Szerelmem. - mondta álmosan, egy ásítással megspékelve.
- Neked is. - mosolyogtam. - Aludj csak tovább. - mosolyogtam rá és nyomtam egy puszit az ajkaira.
- Muszáj felkelnem. - nyomott el egy újabb feltörő ásítást.
- Miért? - néztem rá értetlenkedve.
- Ja, tényleg, erről meg is feledkeztem, délelőtt kell bemennem a parancsnokságra.
- Hogyhogy?
- Fogalmam sincs. - vonta meg vállait.
- Értem. - mosolyogtam. - Akkor, én mentem a mosdóba. - keltem fel az ágyból és mentem a fürdőbe elintézni ügyes bajos dolgaimat, aztán amikor végeztem és a szobába mentem, Harry már ott sem volt. Eléggé meglepett a dolog, ezért gyorsan magamra kaptam valamilyen ruhákat, aztán kimentem a konyhába és ott találtam a kis elveszett báránykát. Megéreztem a kedvenc fahéjas kávém illatát, amit Harry tud a legjobban csinálni, ezzel máris jól indul a napom. - Hümm, fahéjas kávé, csak nem le akarsz venni a lábamról? - mosolyogtam Harry-re, aki az asztalra pakolt pár dolgot, hogy válasszam ki, hogy mit eszem.
- Ugyan, Édesem, azt máshogy próbálnám. - nevetett fel. És mindketten elkezdtünk reggelizni. De sajnos aztán sietnem kellett az Aurorképzőbe.
- Mennem kell Szerelmem, vigyázz magadra! - kaptam fel az iskolatáskámat, egy gyors csókot nyomtam Harry ajkaira és már rohantam is, hogy elérjek a hopponáló helyemhez. Szerencsére hamar beértem az iskolába, a folyosón találkoztam Ronnal, akivel csak pár szót tudtunk váltani, mert a jelző megszólalt és már rohantunk is órára. Az első óránk Rejtőzéstan volt, egy különleges, mágikus teremben van az óra, ahogy beértem a terembe, ahol most éppen egy magas hegycsoport magasodott, már tudtam is, hogy a mai óra a „hegyekben” lesz. Szonjával, a Mio melletti legjobb barátnőmmel voltunk egy csoportban. Halkan beszélgettünk, amíg követtük a tanárunk utasításait, hogy jól álcázzuk magunkat. A hegyekben található mohával, kérgekkel és bogarakkal, tök guszti volt, tényleg. De ilyenekkel egy auror nem is foglalkozhat. Az óra végeztével együtt mentünk a következő óránkra az Alkalmazkodástanra, ezen az órán tanuljuk meg, hogy különböző helyeken, milyen dolgokból lehet fegyvert és egyebet készíteni, valamint itt vesszük át a különféle gyógynövényeket is, nagyon hasznos óra és a tanár is elég vicces. Mivel a második óra után kicsit hosszabb szünetünk volt, ezért lementünk kicsit a parkba és beszélgettünk tovább, egy másik osztálytársunkkal Rachellel együtt, de aztán a nagy semmiből csatlakozott hozzánk Hannah Abbot is, aki egy évvel van felettünk, vagyis ő most végzős, régen DS-tag volt és most is része a Főnix Rendjének.
- Képzeljétek, a párbaj tanárnak el kellett utazni két napra. - újságolja a hírt.
- Azt tök jó, akkor nem lesz óránk? - csillantak fel Rachel szemei, és mi tagadás, én is örültem volna egy lyukas órának, főleg, hogy az az utolsó órám, de nem igazán hittem benne, úgyis bejön valaki helyettesíteni …
- Nem. - mondta mosolyogva Hannah.
- Oh, de kár. - húzta el száját Szonja és Rachellel mi is lemondóan sóhajtottunk, ennyit a kevesebb óráról...
- Jajj, ne is mondjátok, tök jó óra volt. A helyettesítő tanár tök jó és még vicces is! - nevetett Hannah.
- Csak nem Mr Kween jön be? - kérdeztem nevetve, ő tanította a Különleges és Ritka Varázslatok órát. Nagyon nagy fazon az a pasi, de hajlamos rosszul kiejteni a szavakat, ezzel néha nagy galibát okozva, amin persze mind jót derülünk.
- Neem, dehogy is! Az egy szerencsétlen béka, bár tényleg nagyon mulatságos. - röhögött Hannah.
- Azért vicces lett volna. „Nem, azt nem úgy kell Miss! Jól artikuláltan ejtse ki a bűbájt!” - játszotta Kweent Szonja, mély hanggal, furcsa, felismerhetetlen akcentussal, alig érthetően.
- Ez remek volt. - nevettünk mindhárman. De aztán meghalljuk a jelzőt így muszáj volt mennünk a következő óránkra. Mire feltrappogtunk a bájital laborba, be is csöngettek, de nem is bánjuk. Ez és a többi óra is hamar elszállt, már csak az utolsó óránk, a Párbaj volt hátra. Szonjával és Rachellel nevetve mentünk be a Párbaj terembe, ahol már pár osztály tárunk is benn volt a két elviselhetetlen iker – vagyis mi egymás közt így nevezzük a másik két lányt az osztályból, akik igazából nem is ikerek, csak a viselkedésükben … - és egypár srác.
- Akkor is Kween fog bejönni. - nevettünk a csajokkal.
- Jajj, most komolyan, gondoljatok bele, hogy egy teljes párbaj órát, vele... - próbáltam kinyögni nevetés közben, a jókedvünkre felfigyelt pár srác, akik normálisnak számítanak, és nem olyan nagyképűek, mint a többiek, odajöttek körénk.
- Komolyan Kween jön be? - kérdezte Paul.
- Nem, Hannah azt mondta, hogy nem ő jön be. - válaszolt Rachel. - De akkor is... - ércelődtünk tovább szerencsétlen Kweenen, amikor beállított az ideiglenes tanárunk.

21. Fejezet – Talking to the family

Sziasztok!
Családias kis fejezet lett, egy aprócska érdekességgel.
Ha szeretnétek hallgassátok meg hozzá az Everything I do,I do it for you c. számot DoktorRocktor-tól, elég lassú, de ez illik hozzá a legjobban.
Jó olvasást!
Puszi: LilyV
xoxoxoxoxoxoxoxo

 

Ha az igazság csúf, az emberek megpróbálják véka alá rejteni, mert tudják, micsoda kárt okoz, ha fény derül  rá, úgyhogy vaskos falak közé bújtatják, vagy zárt ajtók mögé dugják, vagy mindenféle cseles álcával leplezik. De az igazság, bármily csúf is, mindig kitudódik, és valakinek, akit szeretünk, végül mindig bántódása esik. Egy másik valaki pedig tobzódik a fájdalmában, és minden igazságok közül ez a legcsúfabb.
Született feleségek c. film

 

(Ginny szemszöge)

Miután Mio és anyu mindkettőnket befoltoztak, hazamentünk, vissza az Odúba, hogy összeüljön az egész család és elmondjam nekik az igazságot.
- Szóval, Ginny, kislányom mit kerestél te Voldemort főhadiszállásán? - kérdezte apám.
- Háát, ez egy nagyon hosszú és unalmas történet. - próbálom még menteni a menthetőt.
- Minket viszont nagyon is érdekel. - válaszol apu. Én Harry-re nézek segítség gyanánt, de szemében látom, hogy most ő sem fog segíteni. Ezt még visszakapod!
- Háát, emlékeztek még, amikor eltűntem pár napra, amikor Harry visszajött? - kérdezem nagyot óhajtva.
- Persze Ginny, akkor voltál szörnyen, mert megkínoztak a Crutiatusszal. - mondja Mio.
- Igen, mint azt mondtam, Voldemort elfogott és ő kínzott meg. De valamit nem mondtam el, hogy hogyan is úsztam meg a dolgot. - hajtom le a fejem, Harry pedig megszorítja a kezem, ezzel tudatva, hogy ő mellettem van, igaz ezzel nem megyek túl sokra …
- Hogyan? - kérdezte kissé félve Mio.
- Háát, azt mondtam, hogy gyűlölöm Harry-t, azért, amit tett, és bármit megteszek, csakhogy ártsak neki. - néztem Szerelmemre bocsánatkésően, még ha tudja is, hogy miért tettem.
- Ugyan, ezt te sem gondoltad komolyan- legyint Mio. - De Voldemort nem a kegyelmességéről híres …
- Hát nem. - hajtottam le a fejem. - Remek aduászt adott a kezembe, azt kérte, hogy kémkedjek neki és bosszút áll Harry-n. - mondtam halkan.
- HOGY MI?! - kiáltottak fel a többiek.
- Miután hazakerültem, kaptam négy napot a döntésre, aztán visszamentem és elfogadtam az ajánlatát.
- Te Voldemortnak kémkedtél? - szól sokkoltan Ron.
- Igen … vagyis nem. - mondtam.
- Ezt hogy érted most akkor igen, vagy nem? - kérdezte már ingerülten.
- Miután csatlakoztam hozzájuk, elmondtam mindent Harry-nek. Továbbra is elhittem velük, hogy Harry nincs az országban, és a Rend tőlem kapta az információkat a halálfaló támadásokról. Amikor eltűntem itthonról, akkor a halálfalók megbeszélésein vettem részt. Bár nem igen bíztak bennem eleinte, de aztán a bizalmukba férkőztem. Minden ment a maga módján, még Dracot is magunk mellé tudtam állítani.
- Dracot?! MALFOYT?! - kiált fel George, amikor leesik neki, hogy ki is ő.
- Igen. - sóhajtottam fel és végül Harry segít ki.
- Draco letette a Megszeghetetlen esküt, hogy nem árulja el a Rendet és a tagjait. Már ő is egyenrangú tagja a Főnix Rendjének.
- Ezt most komolyan mondod Harry? Malfoy és a Rend? Ez nevetséges. - néz ránk Ron, mint az idiótákra.
- Nem ismeritek őt! Semmit sem tudsz róla! Úgyhogy ne beszélj úgy róla, mint egy mocskos féregről! - mondom ingerülten.
- Ginny, Drágám, nyugodj meg! Ron, te pedig tényleg ne beszélj róla így! - szólalt meg Harry, miközben magához ölel, hogy megnyugodjak. Hamar el is éri a célját, ugyanis tényleg megnyugodtam a közelségében.
- Soha nem képzeltem volna, hogy ezt pont a te szádból fogom hallani! - hüledezett Ronald.
- Az iskolában minden más volt, Draco egy mocskos féreg volt, de most már megváltozott. Nem mondom, hogy szent lett, de már értem, hogy mit miért tesz és teljes mértékben megbízom benne. - mondta nyugodt hangon Szerelmem.
- Ezt képtelen vagyok elhinni. - hitetlenkedik továbbra is a legkisebb bátyám.
-Ronald, fejezed be! Nem ismerhetjük minden titkát Draconak, lehet neki is egy jobb énje. Neki is jár az ártatlanság vélelme. - áll ki mellettünk Mio, amiért hálás pillantással mondok köszönetet.
- De Hermione … - ellenkezne Ronald.
- Nincs értelme ezen vitatkozni Ronald! - mondja ingerültséget tettetve barátném.
- Engem most az sokkal jobban zavar, hogy a lányom Voldemortnak, vagyis nem, mert a Rendnek kémkedett! - mondta aggodalmas hangon apu. - Szóval, mit kéne még tudnunk?
- Mint ahogy már mondtam, csak Harry tudott erről az egészről, miután elfogadtam a felajánlást, elmondtam neki... - folytattam volna, ha nem szólnak bele megint.
- Harry, te tudtad, az elejétől kezdve tudtad? - kiáltott fel George.
- Igen, tudtam. Végig elleneztem, de tudtam róla. - válaszolt Harry nyugodt hangon.
- Nem mintha vissza tudott volna tartani az elhatározásomtól. - nevettem fel.
- Na, ebben van az igazság, ha egyszer valamit a fejedbe veszel … - mind nevettek George beszólásán, amin én bevágtam a durcát, de azért titkon engem is felvidított ez a hozzászólás.
- Ha abba hagytátok, akkor mesélek tovább. - mondtam még tetetett dühvel. - Szóval minden jól alakult, aztán kénytelen voltam elmondani, hogy Harry itt van. Később elkezdtek gyanakodni. Behívtak egy megbeszélésre, de hallottam, ahogy Voldemort elmondja egy halálfalónak és Draconak, hogy nem bízik bennem. Draco próbált védeni, de nem tehetett semmit sem, nem kelthette fel a figyelmüket...
- A kis szent életű … - fintorgott Ron.
- Ronald, fejezd már be, kérlek! - mondtam dühösen.
- Na, ne védd már ilyen hevesen!
- Csak fáradt vagyok és még te is húzód az agyamat az idétlen megjegyzéseiddel. - csóválom a fejem.
- Én is nagyon szeretlek húgi. - morogja a drága kis testvérem …
- Ha befogtad Ronald, akkor mondom tovább. Voldemort leküldött a pincébe, hogy szóljak Monstronak. Nem kelthettem nagyobb feltűnést, ezért lementem, egyenesen belesétáltam a csapdájukba. A csatlósai körülvettek és megtámadtak, aztán elvesztettem az eszméletemet és amikor magamhoz tértem egy cellában voltam.
- És hogy kerültél ki? Harry, honnan szerzett rólad tudomást? - kérdezi George.
- Amikor magamhoz tértem, nem sokkal később meglátogatott Draco, azt mondta, hogy szól Harry-nek és kivisznek onnan. Aztán nem tudom mi történt, azt csak Harry és pár Rend tag tudhatja, de  megjelent az Auror főparancsnok, jött és kivitt, vagyis megjelent Voldemort, de Harry is utána jött és így mi ki tudtunk szökni. - fejeztem be a mesélést.
- Nem, az lehetetlen. A főparancsnok az Aurorparancsnokságon volt, találkoztam vele. - mondja Percy.
- Nem tudom, Voldemort mondta, hogy ő az. - mondtam értetlenül.
- Igazából Draco volt, százfűlé főzetet ivott, hogy ne jöjjenek rá, hogy igazából ő az. - felelte Harry, amire én kissé értetlenkedve néztem rá. De végül Percy tette szóvá az én gondolataimban is megjelenő kérdést.
- Hogyan szerezted meg a főparancsnok hajszálait?
- Egyszerűen. - nevetett. - Bementem hozzá, az irodájába, egy pillanatra elkábítottam és tádám, meg is volt. - magyarázta el Harry.
- De hogy jutottál be az irodájába? Nem olyan egyszerű csak úgy bemenni a Parancsnokságra. - faggatózik tovább Percy.
- Nos, van valami, amiről még nem beszéltem senkinek sem. - kezdte Harry, amire rákaptam a tekintetem. - A főparancsnokkal mostanában rendszeresen tárgyaltam. Próbál megfűzni, hogy csatlakozzak az aurorokhoz. Még nem válaszoltam neki ez ügyben, szeretném először megbeszélni Ginnel. - mondja, rám nézve.
- De hát, még csak 19 vagy. - ámuldozik Percy.
- Igen, de már máig hatalmas dolgokat vitt végbe, amiket senki más. - veti ellen Hermione.
- Ez igaz! - állok ki mellette. - Érthető, hogy az Aurorparancsnok meg akarja szerezni a csapataiba.
- Na jó, ezt a témát szerintem halasszuk későbbre. - szól közbe Harry.
- Na, és hogyan szöktettétek meg Ginny-t, miért nem szóltatok nekünk is? - kérdezte Ron, most már Harry-től.
- Nem szóltunk, Ginny miatt, tudtam, hogy őrültséget tennétek, így összehívtam pár Rend tagot, amennyit csak hirtelen tudtam, elintéztem Draco álcáját. Aztán egy hosszú csatorna rendszeren keresztül jutottunk be a menedékükbe. Draco lement Ginny-ért, a többiek pedig lefoglalták a halálfalókat a felsőbb szinteken én pedig Voldemortot kerestem, aztán amíg Ginny-ék kijutottak lefoglaltam őt, de aztán sajnos elmenekült. Végül elintéztük a többi halálfalót is, jó párat sikerült az Azkabanba küldeni és itt vagyunk. - zárta le rövid monológját.
- Remek terv volt, haver. - mondja mosolyogva George, de hangjában benn volt a dicséret és az, hogy mennyire csodálja ezért Harry-t, ahogy én is.
- Köszi, mindent megpróbáltunk. - nevetett Harry.
- Na jó, ez nekem sok, egy napra! - állt fel anyu. - Inkább felmegyek és lefekszem, már nagyon fáradt vagyok a sok aggodalomtól. Jó éjt! - mind elköszöntünk tőle, míg apu is felment utána.
- Mi is megyünk, nem Harry? Már nagyon fáradt vagyok. - mondom, és egy ásítás alá is támassza az igazamat.
- Menjünk Édesem. - mosolyog Harry. - Jó éjszakát, mindenkinek!
- Nektek is! - köszöntek el tőlünk egy-egy puszi és ölelés közepette. Haza hopponáltunk, csendben lopakodtunk be a lakásunkba, nehogy felébresszük a többieket. De még benéztünk Teddy-hez, puszit nyomtunk a kis alvó angyal homlokára, aztán egy darabig egymás karjaiban néztük az alvó fiúnkat.
- Olyan édes és békés, igazi kis tündér. - suttogom halkan, mosolyogva.
- Igen, olyan, mint te. - mosolyog, azzal a csodás Harry-féle mosollyal, amivel bármelyik nőt leveszi a lábáról.
- Hízelgünk, hízelgünk? - nevetek, de Harry a mutató ujját a számra teszi.
- Sh, ne ébresszük fel. - még egy utolsó pillantást vetek a halkan szuszogó kis Teddykére, aztán Harry-vel mindketten kimegyünk a konyhába, harapni valamit.
- Szóval, az auror parancsnok felkért, hogy csatakozz hozzájuk. Hogy fogsz dönteni? - kérdezem mosolyogva, miközben leülök, hogy együtt együnk.
- Nem tudom, szeretném elfogadni a felkérést, de tudni szeretném, hogy te mit szólsz ehhez az egészhez. - néz szemeimbe mélyen.
- Harry, ez a te döntésed, ha szeretnél, akkor csak nyugodtan. - mosolygom kedvesen.
- De tudni szeretném a véleményedet.
- Szerintem ez egy remek lehetőség, én a helyedben biztos elfogadnám. - mosolygok.
- Tényleg nem bánnád, még akkor sem, ha kevesebbet lennék itthon, veletek?
- Nem mondom, hogy örülök, hogy kevesebbet leszünk együtt, de annak örülök, hogy auror leszel, és egy szebb jövőért harcolsz, nem csak a Renddel, de a Minisztériummal is. Igazán büszke vagyok rád, hogy ilyen fiatalon auror leszel.  - mosolygok rá őszintén.
- Köszönöm szépen Szerelmem, hogy megértesz. - kapok egy lágy csókot ajándékként, míg én csak mosolygok. Miután befejeztük az elég későre tolódott vacsorát elmentünk fürödni és bebújtunk egymás mellé, hogy békés álomba merüljünk, ami hamar kopogtatott is az álmaim ajtaján...

20.Fejezet – Save you

Sziasztok!
Meg is hoztam a frisst.
Nem mondom, hogy olyan izgalmas, lett, amilyennek szerettem volna, de végül is ebben még nem volt semmi végleges …
Remélem azért tetszeni fog.
Hallgassátok meg hozzá, ha van kedvetek a 30 seconds to Mars-tól aThis is War c. számot.
Puszi: LilyV
xoxoxoxoxoxoxoxo

Küzdeni csak akkor tudunk, ha van miért. Mert minden küzdelem áldozatokkal jár, s áldozatot csakis olyan célért tudunk hozni, amelynek értelmét előre látjuk.
Müller Péter

 

(Harry szemszöge)
Hosszasan sétáltunk a kacskaringó csatornában, már kezdtem azt hinni, hogy soha nem érünk oda, de vagy másfél óra járás után Draco megállt egy csapóajtónál.
- Csapóajtó? Most komolyan? - lepődtem meg. Valami megszokottabbra gondoltam volna, mondjuk egy nagyobb lefolyóra …
- Felkészültek az esetleges menekülésre, azért van csapó ajtó. - magyarázta Draco.
- Arra már nem gondoltak, hogy így be is lehet jönni. - nevetett fel az egyik Rend tag.
- Semmilyen terv sem tökéletes, hát ez sem volt az. - nevetett jókedvűen Draco.
- Ez igaz. Mindegyik tervnek van hátulütője. - helyeseltem én is.
- Na, akkor mindenki készen áll? Mehetünk? - kérdezte Draco, én pedig körbenéztem, mindenkinek a pálcája már a kezükben foglalt helyet és figyelmesen szemlélték a csapóajtót.
- Ahha, mehetünk. - feleltem végül én. Így Draco óvatosan, lassan nyitotta ki a csapóajtót és felmászott, körbe nézett, aztán jelzett, hogy mehetünk mi is. Halkan másztunk fel és kémleltünk körbe. Ahogy Draco előre mondta, egy kisebb helyiségben vagyunk, ahol nincsen jó formán semmi, csak néhány zsák és elhasználódott székek. Halkan nyitom ki az ajtót, mely a folyosóra vezet, és megnyugodva észlelem, hogy senki sincs a földszinten, ahogy azt előre is sejthettük, így nyugodtan vesszük az irányt a lépcső felé, ahol halkan megyünk felfelé, míg Draco elindul kiszabadítani Ginny-t. Remélem sikerül őt kijuttatni innen és tényleg jól van. Nagyon aggódom érte, de most az adrenalin miatt teljes mértékben az előttem álló harcra összpontosítom. Halkan, szinte lábujjhegyen mentünk fel az első szintre, ahol megálltunk, hangtompító bűbájt alkalmaztunk, ami az egész szintet körbe vette, aztán hirtelen ugrottunk ki, a menedéket nyújtó lépcsőkről, hogy lefegyverezzük az esetleges halálfalókat, és nem is kellett csalódnunk, ezen az emelten, már 5 halálfaló járkált, akiket, simán lefegyvereztünk és elkábítottunk. Idáig minden könnyen ment és simán, de aztán mentünk a feljebb lévő szintre, ahol már koránt sem volt ilyen könnyű dolgunk. Vagy húsz halálfaló volt az emeleten, és nagyon türelmesen figyeltek mindenre. Szóval számítottak ránk … közben figyeltünk, hogy ne is tudjanak elszökni, a Rend tagok lefoglalták a halálfalókat, nekem pedig Voldemortot kellett lefoglalnom, de először is megtalálnom. Mindenfelé színes átkok, ellen átkok, rontások, védőbűbájok és lefegyverzőbűbájok cikáztak. A halálfalók számbeli előnyben voltak, még így is, de mi jobban felkészültünk erre, így az előny csak ideiglenes, legalábbis én ezt remélem. A többiek sikeresen foglalják le a halálfalókat, míg én benyitok Voldemort magánlakosztályába, majd a tárgyaló terembe is, de nem volt ott, így elkezdtem az összes ajtón benyitogatni, de nem volt sehol, így kissé csalódottan és dühösen kiáltottam fel.
- Mi van Voldemort? Most te bujkálsz előlem? - nem tudom miért tettem, hisz nem volt sehol, csak úgy kitört belőlem. Persze választ nem kaptam, így az oly nehezen fenn tartott okklumenciámat megszüntettem és elkezdtem összpontosítani Voldemort gondolataira, valahogy a legilimencia mindig is jobban ment, mint az okklumencia, így hamar magába szippantottak a gondolatai. Először kissé meglepődtem, ahogy a sötéten tapogató ujjaim … vagyis ujjait pillantottam meg, ahogy egy téglafalon húzza végig, hogy tájékozódjon, miközben lassan, komótosan megy valamerre. Halk léptei szinte némák voltak, dühe szikrákként hatottak eddig nyugodt belsőmben. Nem láttam semmit sem körülötte, semmi ismerőset. Sötét, szűk kacskaringó csigalépcső, mely hideg fekete márványból készült, néhol egy-egy kialvó félben lévő fáklya adott eligazítást, pislákoló fényt. A belélegzett levegő nyirkos, dohos és hideg, aztán halk, távoli hangot hall.
- Ne aggódj, kiviszlek innen. - szólalt meg egy mély férfi hang, ismerős volt, de nem tudtam senkihez sem kapcsolni.
- Ki maga? Én nem megyek sehova önnel! - hallom meg a tiltakozó, makacs női hangot, amit viszont azonnal felismerek. Gin az. A félelem jegesen markol a szívembe, aztán már egy kulcs csörgése is megüti a fülét.
- Bízz bennem kérlek, jó barát vagyok. - győzködi őt az auror parancsnok képébe bújt Draco.
- Nem hiszem el! - mondja dühösen, de hangjában mégis remény csendül, ahogy a Draco a kulccsal babrál.
- Jó, akkor ne higgy, csak gyere innen ki velem! Utána majd mindent elmagyarázok. Egyenlőre legyen elég annyi, hogy a Rend mellett állok.
- Mily megnyugtató. - mondja némi szarkazmussal hangjában Szerelmem, de nem ellenkezik tovább, azonban Voldemort már közel jár. És ez nekem épp elég volt ahhoz, hogy tudjam, a pincébe kell mennem. Azonnal visszatérek az okklumenciához, amit már sokkal nehezebben állítok vissza, de közben teljes erőmből szaladok a lépcső felé, senki nem állít meg. Így csak futok, le a lépcsőn, ilyen helyzetekben adok hálát a sok évi kviddics edzéseknek … Hamar érek le a sötétben, és a néhol megjelenő talán még nyugtalanítóbb félhomályon keresztül a pincéhez, a lépcsőnél megállok, mielőtt kilépnék a folyosóra, ahonnan a cellák nyílnak.
- Micsoda megtiszteltetés, maga az auror parancsnok látogatott el hozzánk, kicsi Ginevra. - sziszegi Voldemort, egy pillanatra megnézem mi folyik ott. Draco lefegyverezve néz szembe Voldemorttal, aki Ginny-vel beszél. Gin a cella ajtajánál áll.
- Legalább már ezt is tudom, hogy ő az auror parancsnok. - mondja lazán Gin.
- Szóval nem tudtad? - nevet fel jegesen Voldemort. - Kételkednék is benne, ha nem hallottam volna az eddigi beszélgetéseteket.
- Nem mondták még, hogy csúnya dolog hallgatózni? - gúnyolódik Ginny bátran.
- Én vagyok a Sötét Nagyúr, szerinted fönn akadok egy ilyen kis apróságon?
- Megeshetett volna. - mondja még mindig kiegyensúlyozottan.
- Mindig is bátor lány voltál Ginevra. Csodás halálfaló lett volna belőled, de hát ez van, ha a Renddel van az ember lánya. -mondja érzéstelenül, én pedig idejét éreztem, hogy lépjek. A csuklyát a fejemre terítettem, és akár a szellő lépkedtem Voldemort mögé, halkan. Észre sem vett, míg Ginny és Draco is egy pillanatra felfigyelt rám, de hogy ne legyen feltűnő elnéztek mellettem.
- Mit gondol, miért jelentkeztem az Aurorképzőbe? - nevetett fel gúnyosan Ginny, hogy elterelje rólam a nem létező figyelmet.
- Te lány, te lány. Rossz döntést hoztál. Nem lett volna szabad Potter választanod a dicsőség helyett. A Sötét Nagyúr nem ad második lehetőséget Ginevra. - emeli fel pálcáját, én pedig két lapockája közé nyomtam a pálcámat.
- Á-á Voldemort, nem ajánlanám. - mondtam komoly hangon.
- Még egy hívatlan vendég?
- Szerintem számítottál rám.
- Ki vagy? - kérdezte, még mindig Ginny-re nézve.
- Ejnye, már meg sem ismersz? - nevettem fel.
- Potter?! - kiált fel.
- Nocsak, mégis emlékszel?
- Mit keresel itt?
- Tudod a választ.
- Ginevraért jöttél.
- Eltaláltad. - helyeseltem, és a pálcám még keményebben szorult a lapockái közé. - Ginny, menj az auror parancsnokkal. - néztem aggódó szemeibe. - Minden rendben lesz, csak menjetek! - mondtam nyugodt hangon, mire Draco gyorsan felkapta a pálcáját, majd megragadva Ginny karját rohant a lépcső felé.
- És most mik a terveid? - kérdezte fagyos hangján.
- Acalume Inflamare. - mondtam ki nyugodtan a varázsigét, aminek hatására egy kisebb lángnyelv tört elő a pálcámból és égette meg Voldemort hátát, mire fájdalmasan felszisszent, de elugrott a lángnyelv elől. Ő már nonverbálisan folytatta a párbajt és egy hatalmas vízgömböt varázsolt elő, teljesen olyan volt minden, mint mikor 5-ikben a Mágiaügyi Minisztérizmban harcolt Voldemort és Dumbledore, de most itt vagyunk, egy dohos pincében, és Dumbledore sincs itt. Egy szilárd pajzsot húztam fel magam köré, így a víz körülöttem csapódott a falaknak, én pedig a víz közepén álltam, teljesen szárazan és védve. Aztán a víz elszivárgott, a védővarázs már nem állt, és különféle átkokkal támadt rám, de én rögtön az ellen átokkal válaszoltam. Egyre gyorsabban támadt én pedig még gyorsabban védekeztem, de egy idő után meguntam a folyamatos védekezést és én is elkezdtem különböző átkokat küldeni felé, amiket neki is sikerült kivédenie. Kész örökkévalóságnak tűnt a csata, ahogy a színek kavalkádja körül ölel, ahogy különböző hatású átkok csapódnak be mögöttünk a falba és rombolják le azt. Talán ha nem egy csata kellős közepén lennénk, ha nem Voldemort támadna folyamatosan, akkor még szép is lenne. De hát így most épp a szépség az, ami a legkevésbé érdekel. Egyre jobban kezdett elharapódzni ez az egész, mindenhol romok, füst és tűz van körülöttünk. Egy pillanatig egyikünk sem támad, csak nézi a másikat, aztán kezdődik minden elölről. Minden olyan, mintha tudnánk, hogy mit lép a másik … Ijesztő dolog ez az egész, de nincs időnk a félelemre vagy az ijedtségre. Csak a harcra, a támadásra és a védekezésre. Egyszer csak az egyik átkom eltalálja és egy szép nagy seb keletkezik az egyik lábán, amiből dől a vér, és egy pillanatra én sem figyelek, amikor egy átka, feltehetőleg a Sectumsepra lehetett, mivel több, kisebb seb jelenik meg a vállamtól a kézfejemig mindenhol, amelyek elkezdenek vérezni. De próbálom mindezt figyelmen kívül hagyni. És folytattuk tovább, egyre több átok érte el, vagy került el minket épphogy. Végül Voldemort egyszer csak eltűnt, és nem volt már sehol, még mögöttem sem. Újra bevetettem a legilimenciát és láttam, hogy egy kihalt temetőben van, ott, ahol újjászületett 4-ikben. Utána kellett volna mennem, de nem tettem, inkább felmentem a felső szinten zajló csatát megnézni. Szerencsére a Rend tagok jól teljesítettek, már a többégi halálfaló ájultan feküdt a folyosón, csupán néhányan voltak még talpon. És ahogy gyorsan körbe kémleltem a mieink nem szenvedtek súlyos sérülést, csak pár karcolást, esetleg néhány törést. Így én levettem a köpenyem és bekötöttem a karom, aztán segítettem a csatában. Végül amint mindenkivel végeztünk, aki nem menekült el, elküldtük őket a Minisztériumba, hogy küldjék őket Azkabanba. Mint aki jól végezte dolgát az ajtón keresztül távoztunk. És mindenki ment a saját dolgára, persze csak miután elmondtam, hogy milyen remekül teljesítettek. Aztán én is hopponáltam a Grimmould térre, hogy onnan bemenjek a Black kúriába, ahol a Weasley család és néhány más Főnix Rendjének tagja is tett-vett, de a Weasleyk csak Ginny körül legyeskedtek, ahogy várható volt. Amint beléptem az ajtón Ginny ellökte Mio és Mrs. Weasley kutató és vizsgáló kezét a fejéről és a nyakamba ugrott.
- Egy idióta vagy Harry! - mondta dühösen, de még mindig öleltük egymást. - Tudhattad volna, hogy azt akarja, hogy odamenj!
- Tudtam, de attól még nem hagylak ott, velük. - mondtam nyugodtan.
- Jól vagy? - kérdezte, amikor eltávolodtunk egymástól és megpillantotta a karomra tekert köpenyt.
- Persze, ez egy kis semmiség. - mosolyogtam. - És te? - simítottam ki véres tincseit a fejéből, hogy lássam, hogy milyen a seb.
- Csak egy kis heg. - mosolygott, miközben leszedte a köpenyt a kezemről, akármennyire is próbáltam megállítani. - Te jóságos Merlin! Harry, ez neked semmiség?! - kiáltott fel.
- Csak kis sebek, egyik sem súlyos. - nyomtam egy puszit arcára.
- Hermione, meg tudnád gyógyítani Harry-t? - kérdezte barátnőnket.
- Á-á először téged hoznak rendbe. - mosolyogtam.
- De … - ellenkezett volna.
- Nincs kifogás! És szerintem utána el kéne mesélned egy-két dolgot a családodnak … - utaltam a kémkedésre, mire ő fintorgott egyet.
- Sejtettem, hogy nem úszom meg. - sóhajtott. - Na jó, gyorsan kezdjetek valamit a fejemmel. - huppant vissza az eddigi helyére. És Draco jött felém, persze csuklyával a fején.
- Akkor én most már mennék is.
- Menj csak. És csak óvatosan, ezek után sokkal jobban kell majd figyelned. És ha meggondolod magad, csak szólnod kell. - néztem rá komolyan. Mire megveregettük egymás vállait – persze az épp vállamat veregette meg – mintha csak régi barátok lennék, aztán már ment is útjára és az én karomat is kezelésbe vették …