Új blog

Sziasztok!
Örömmel jelentem be, hogy megnyitottam a megszavazott blogot, a Secrets of Edward and Bella címen.Egyenlőre még nem tudom mikor kerül fel az első fejezet, de a következő hét folyamán biztosan felteszem.
Viszont ezt a blogot sem zárom be, nem tudom mit kezdjek egyenlőre vele, szóval amolyan mindenes blog lesz belőle … Egyenlőre ennek a blognak az átalakításába nem kezdtem bele. Lassan, de biztosan el fog az is készülni.
Kellemes hétvégét! Jó őszi szünetet a tanulóknak!
Puszi<3
xoxo

 

34.Fejezet - Epilogue

Sziasztok!
Egyszerűen nem tudom mit is mondhatnék. Ez az első blogom, ami befejeződött. Szóval fogalmam sincs mit is mondhatnék. De szeretném megköszönni mindenkinek, aki olvasta a történetet, de legfőképpen Atinak, aki már az eleje óta kifejezte véleményét a fejezetekkel kapcsolatban és persze a pipáknak a fejezetek végén. De persze a rendszeres olvasóknak és a csak idetévedőknek is nagyon hálás vagyok. A blog nem fog bezárni, egyenlőre ugyan még nem tudom mit kezdek vele, de valamit kitalálok...
De most vissza a történethez... Az epilógus, hát nem igazán van mit hozzáfűznöm. Remélem elnyerte tetszéseteket és Atinak üzenem, hogy azért arra a parkettára vigyázni :P
Ajánlom hozzá Avril Lavigne-től az Innocence c. számot.
Puszi: LilyV
xoxoxoxoxo

 

Egyszer majd, tudod, szép lesz újra minden,
Nem lesz hiba a dalban, nem lesz hiba a versben,
Igaz lesz minden szó, a csókok szívhez érnek,
S a madarak messzi délről lassan hazatérnek.
Koltay Gergely

 

Rémes gondolatok futottak végig az agyamon, hogy ilyen sivár lenne az életem Harry nélkül. Miatta jöttem vissza az életbe, most nem mehet el ő! Nem, az nem lehet!
- Még él, de súlyos az állapota … - mondja halkan Draco és én úgy érzem a sötétség peremén táncolok és kibillenek az egyensúlyomból.
- Mungoban van? - kérdezem sürgetően és a könnycsatornáim azonnal megnyílnak. Aprót bólintva felel. - Itt maradnál Teddy-vel? Muszáj bemennem hozzá! - kezdem már kissé hisztérikusan és meg sem várom a választ már rohanok is a védővarázs széléhez, hogy hopponáljak. Mi a francnak romboltuk le a kandallót? Úgy szaladtam, mintha az életem múlna rajta, de ez még nem volt elég, még gyorsabban akartam, úgy éreztem, hogy egy csiga lassúságával haladok a célom felé. De aztán csak kijutottam és hopponáltam az ispotályba. Mindenhol hatalmas tömeg volt. Bizonyára rengeteg sérült volt, de ez mind engem egyáltalán nem érdekelt, engem csak Harry érdekelt és hogy rendbe jöjjön. Megkérdeztem a recepcióst, hogy hol van, aki azonnal útba is igazított én meg elkezdtem átverekedni magam a tömegen a kijelölt kórterem felé. Azonnal benyitok az ajtón, de már ki is küldenek a gyógyítók, akik éppen Harry-t vizsgálják. Így amíg nem mehetek be hozzá tövig rágom a körmeimet. Rettenetes szokás, de ez most hol zavar engem? Nem tudom mennyi idő telt el, amíg végre kijöttek a gyógyítók, de nekem óráknak tűnt.
- Hogy van? - kérdeztem hisztérikusan magas hangon.
- A rokona? - kérdezi az egyik gyógyító.
- A felesége vagyok. Kérem, mondják el, hogy hogy van!
- Nos, Mrs Potter a férje nincs túl jó állapodtam. Alig él. A szervezete túlterhelt és nem tud regenerálódni.
- De ugye meg tudják menteni?
- Mindent megteszünk hölgyem. Ne aggódj, a férje elég jó esélyekkel küzd az életéért.
- Ezt hogy érti? - kérdezem, míg a könnyeim újra elkezdenek folyni, amikor már épp azt hittem kordában tudom őket tartani.
- Nem mondhatom, hogy a férje biztosan fel fog épülni, de elég jó esélyei vannak. Ha 10 napon belül nem tér magához, akkor viszont az esélyei jelentősen romlanak. Folyamatos megfigyelés alatt tarjuk és mindent megteszünk érte. Legyen erős hölgyem. - mondja nyugtató hangon a gyógyító, de ettől egyáltalán nem érzem magam jobban … De azért megköszönöm a kedvességét és bemegyek Harry-hez. Még a Roxfortban is jó párszor láttam őt a gyengélkedőn sebesülten, de ez teljesen más dolog. Látni őt élet és halál közt. A könnyeim megállíthatatlanul folynak a szememből és csak nézem őt. Nem tehetek mást, mint várok. És én ezt teszem, csak várok, hogy magához térjen. Már négy napja csak azt várom, hogy magához térjen, vagy változzon valami, bármi. De semmi! Ugyanúgy fekszik, mint egy halott és ez rettenetes lyukat váj a szívembe. Az elmúlt napokat végig itt töltöttem, csak enni és zuhanyozni mentem haza, semmi másért. Csak vártam a csodára, hogy magához tér... Viszont ma valami furcsa történt, a halottak újra itt voltak, méghozzá Harry ágya körül. És ez nem kecsegtetett túl sok jóval.
- Mit akartok? Mit csináltok vele? - kérdeztem idegesen.
- Ne aggódj, csak jót teszünk. - súgja egy hang messziről jött csengéssel.
- Ugye nem viszitek el tőlem? - kérdezem megtörten, de erre már nem kapok választ. Csak szótlanul körbe „állják” az ágyat és Harry felé fordulnak. Fény árad belőlük, ami Harry-be szivárog. De én nem értem, hogy mi történik, egyszerűen nem értek semmit és rettegek, hogy ez már a vég …

(Harry szemszöge)
A sötétségen kívül semmi más nem maradt nekem egy ideig, amíg édesanyám hangja is elhalt a visszhangban. Kerestem kutattam, de nem találtam semmit sem a feneketlen sötétségen kívül. Mindenről megfeledkeztem, nem tudtam rendesen gondolkozni, csak kétségbeesetten kerestem anyámat. Bármit megtettem volna, hogy újra megszólaljon, de nem tette. Hagyott a sötétség tengerében fuldokolni, ahelyett, hogy kihúzott volna a mélyből a fénybe. Aztán egyszer csak a nagy semmiből olyan volt, mintha hullámozni kezdett volna a sötétség. És ide-oda dobált. Még szerencse, hogy nem vagyok tengeri beteg … ez a csapkodás egyre erősebbé vált, aztán fájdalmas fény vetet át a sötétség helyét.
- Kisfiam. - hallom újra édesanyám hangját. Körbeforgolódom, de most a fénytől nem látok semmit, amíg fel nem bukkan a messzeségből egy női alak. - Tarts ki fiam. - súgja távoli hangon.
- Anya! - nyúlok felé, de nem érinthetem, ahogy a kezem átcsusszan az övén. Elnézően mosolyog rám.
- Mind melletted vagyunk. Nem lesz semmi baj. Csak még tarts ki egy kicsit.
- Mi történik most velem?
- Segítünk visszatalálnod az életbe.
- Nem értem.
- Nem is kell fiam. Hamarosan magadhoz fogsz térni és éled az életed, boldogan. - erre a kijelentésre hirtelen az értelmes gondolataim feltörtek a tudatom mélyéről. Voldemort és a csata. Ginny és a babánk.
- Voldemort meghalt? - kérdezem végül reménykedve, mire ő bólint.
- Igen. Most már vége. - mosolyog kedvesen. - Büszkék vagyunk rád fiam.
- És Ginny? - kérdezem aggódva.
- Jól vannak, de nagyon megviseli, hogy nem térsz magadhoz, de nincsen bajuk, ne aggódj.
- Köszönöm anyu. - mondom hálásan és próbálom magamba inni arcának nyugtató anyai vonásait.
- Ne feledd, mindig veled vagyunk fiam. Szeretünk téged. - szól még halkabban és még távolabbról, egyre kevésbé látom.
- Én is szeretlek titeket. - mondom halkan nézve a hűlt helyét. És újra indul a küzdelmem a sötétséggel, de ez más volt. Nem tűnt olyan veszélyesnek és mintha világosabb is lett volna, de még nem láttam alakokat, formákat, még mindig tudatlan voltam, de már a gondolataim kitisztultak és már úgy éreztem van erőm harcolni az életemért. És úgy tűnik ez elég. Mivel végre már éreztem a testem, nem csak egy testetlen gondolat voltam a testemben. Megmozdítottam a kezem, aztán a szemem, míg végül ki nem sikerült nyitnom. Először még fájdalmas volt a megrohamozott fényesség a szobában, de aztán a szemem hozzászokott a fényhez és a formákhoz. Ahogy már rendesen láttam, rögtön Gint kerestem, akit meg is pillantottam az ágy mellett álldogálva és döbbenten pislogva. Próbáltam megszólalni, de nem jöttek ki értelmes hang a számon, csak valami rekedt hablaty, de második próbálkozásra már sikerült összehoznom egy értelmes szót.
- Gin. - mosolyogtam rá, majd krákogtam még egy sort, hogy rendesen tudjak beszélni.
- Harry. - sóhajt fel megkönnyebbülten és megfogja a kezem. - Annyira rám ijesztettél! Ez nem volt szép. - próbál dorgáló hangszínt felvenni, de a mosoly feledteti a feddését. Egy puszit nyom a homlokomra és kilép az ajtón, hogy hívjon egy gyógyítót. Szerintem teljesen feleslegesen, ugyanis különösebben nem fáj semmim, egy-két kisebb seben kívül csak fáradt vagyok. Miután a gyógyító megvizsgált, Ginny-hez fordult.
- Most már rendben lesz a férje. - mondja nyugodt hangon. - De még pár napig mindenképpen benntartjuk megfigyelésre és a maradék sebeinek az ellátására. Ezenkívül még két hétig semmiképpen nem mehet visszadolgozni. Pihennie kell.
- Rendben van. Köszönjük. - mosolyog rá kedvesen Gin. És leül mellém az ágyra, miután magunkra hagynak.
- Mond csak Drágám, mikor aludtál utoljára rendesen? - kérdezem nevetve álmos szemeibe nézve.
- Naa, ez egyáltalán nem vicces. - mondja durcásan.
- Kicsim, tudod, hogy a kicsire is gondolnod kell! - mondom már dorgálóan, de mivel anyám azt mondta jól vannak, ezért nem aggódom … annyira.
- Tudom és hidd el, ha a picur nem lenne enni sem ettem volna. - simítja kezét a hasára, amin már egy kissé gömbölyödik.
- Na sipirc haza Ginny, aludni! - mondom ellentmondást nem tűrően.
- De … - ellenkezett volna, de én nem hagyom.
- Nincsen de! Nyomás!
- Jól van jól van. - sóhajt fel és egy lágy csókot nyom a számra. - De aztán szót fogadni a gyógyítóknak. - mosolyog rám, mint egy anyuka a gyerekére, én meg erre válaszul kiöltöm rá a nyelvem. - Úgy két óra múlva Mio és Ron is bejönnek hozzád, azt mondták. - nyom még egy csókot ajkaimra és végül elmegy pihenni. Így én is nyugodtan alszom még egy kicsit …

(Ginny szemszöge)
Annyira megkönnyebbültem, hogy magához tért. Őszintén szólva meg voltam róla győződve, hogy azok halottak magukkal akarják vinni. De így nagyon halás vagyok nekik, hogy segítettek neki magához térni. Vagyis azt hiszem ezt tették … a közös lakásunkba megyek vissza, ahol teljes csönd uralkodik, mivel Teddy és Meda még az Odúban vannak. Igazából eleinte oda indultam, de aztán meggondoltam magam. Itt jobban tudok pihenni … 9 órát aludtam egyhuzamban, ami azért nem kis teljesítmény az elmúlt napokhoz képest. Már jócskán sötétedett, de mielőtt még bementem volna Harry-hez átmentem az Odúba és én fektettem le Teddy-t aludni. Harry-t 3 napig tartották még benn, de aztán kiengedték. Egyenlőre az Odúban maradtunk, mivel Harry-nek még sokat kellett pihennie és így sokkal könnyebb volt. Az első otthon töltött hét után, Harry-t már képtelenség volt ágyban tartani. Nem csodálom, de azért figyeltem, hogy ne ugrándozzon olyan sokat és eleget pihenjen. Míg a következő héten, az első munkanapja előtt egy hatalmas ünnepi vacsit tartottunk, a családdal és a közeli barátokkal, az Odú kertjében. A hangulat remek volt, amiről legfőképp George gondoskodott. De aztán a desszert előtt Mio és Ron felállta, magukra vonva a figyelmet. Nem kellett magyarázni, láttam barátnőmön, hogy mi az oka.
- Fontos bejelentést szeretnénk tenni Hermionéval. - mondja ünnepélyesen Ron, míg Mio csak mosolyog. - A következő hónapban összeházasodunk. - mondja vidáman Ron, amire persze George és Harry le is támadják őt a gratulációval és az ökörségükkel, meg persze mindenki gratulál nekik.
- Ha már a nagy bejelentéseknél tartunk … - vigyorog rám Harry mire én is elmosolyodom. Nem terveztük, hogy most mondjuk el, de ha már mindenki ilyen hangulatban van, jó mindent a fejükre zúdítani.
- Csaptok egy nagyobb esküvőt? - kérdezi mosolyogva Mio. Mivel Harry-nek ez volt a terve, még az esküvőnkkor. - Mert ha igen, akkor lehetne dupla esküvőnk … - mosolyog Mio.
- Hát, ami azt illeti, nem igazán … - mosolygok barátnőmre, majd Harry-re pillantok, aki drámai szünetet tart.
- Ginny állapotos. - böki ki végül pár perces drámai csend után. Az állak a földre koppantak. Hát igen elég hamar jött a kicsi … De végül is Harry-vel ezt már jóval azelőtt megbeszéltük, hogy összeházasodtunk volna. Mindenki boldogan gratulál nekünk, míg Draco is magára erőltet egy mosolyt, de látom rajta, hogy azért ő nem olyan felhőtlenül boldog, mint mi. És ezért sajnálom, de tudom, hogy a sors még biztosan tartogat számára egy boldog befejezést, mint ahogy nekünk is. Minden olyan volt, mint egy tündérmesében a „Boldogan éltek míg meg nem haltak” rész. És valahogy úgy éreztem, hogy ez lehet a mi tündérmesénk, amiért megszenvedtünk.

A szavazásról és a 33. Fejezet – It is the end

Sziasztok!
Először is Köszönöm mindenkinek a szavazatokat. Összesítésben:

 Nagyon örültem, hogy ennyi szavazatot kaptam, viszont elfelejtkeztem valamiről, kikötni, hogy hogyan nézem a szavazatokat ... mint azt látjátok a legtöbb szavazat a Paintful life-ra érkezett, viszont ha úgy nézem, akkor a Háború és békét valamint az Edward és Bella titkait is megszavaztátok az Inscruton, mivel ott több szavazat érkezett erre a kettőre, mint a másik két blogon külön-külön  a Paintfulra. Így nehogy az legyen, hogy bármelyikkel is kivételezek, indítok még egy szavazást, ez csak egy gyors egy hetes lesz, e között a három között és a három blogon érkezett szavazatok összege dönt majd. ha valamilyen brutális csoda folytán egyenlőség alakulna ki, akkor a Paintful life-ot fogom megírni ...

És akkor a fejezet ... Ez lesz az utolsó előtti fejezet, igen, már lassacskán befejezem a történetet. Nem is tudom, mit tudnék hozzáfűzni. Szerintem az Evanescence -től a My Immortal c. szám illik rá egy kicsi, és hogy ő szinte legyek részben ez is ihlette.
Jó olvasást!
Puszi:
LilyV

xoxoxoxo

Senki sem fest jól a legsötétebb óráiban, de ezek az órák tesznek minket azzá, akik vagyunk. Bátran szembenézünk a problémákkal, vagy megfutamodunk. Győzedelmeskedünk, megacéloznak bennünket a kiállt próbák, vagy örökre megtörünk.
Karen Marie Moning – Hajnalra várva

 

(Harry szemszöge)
Már az ájulás kerülgetett a fáradtságtól, egyre figyelmetlenebb lettem, így több átok is ért el. Egyre rosszabbul állt a szénám. Ha ez így folytatódik tovább, akkor esélyem sincs. Valahogy időt kell nyernem, különben baj lesz és hirtelen eszembe jutott valami, amit még Spanyolországban tanultam. Viszont vigyáznom kell, mert ez elég rendesen leszívná az energiáimat, nem kockáztathatom meg, hogy ebből ő is előnyre tegyen szert, mert akkor biztosan végem. Márpedig akármennyire is gondolkodom nem jutok előbbre. Nem találok más megoldást. Muszáj kockáztatnom, nincs másik lehetőségem. Gyorsnak kell lennem, mielőtt még rájönne, hogy átverem. A gondolataiba másztam és azt tettem vele, amit ő velem, még 5-ikben. Gondolatokat ültettem a fejébe, amik elhitették vele, hogy a körülöttünk lévő halálfalók egyike vagyok. Sűrű átkok hadával támadt a sajátjaira, akikre azt hitte én vagyok, míg én összeszedtem magam. Nem maradt sok időm, hamarosan rá fog jönni a turpisságra. A gondolatai egyre gyanakvóbbá váltak, épp ezért úgy húztam tovább az időt, hogy az összes halálfalóját a saját képemre formáltam, így zavartan forgolódott körbe keresve engem. Egyre könnyebben sikerült megkülönböztetnie az utánzataimat, de addig nekem sikerült pár sebemet ellátni és a vérzést csillapítani. Ahogy már felfogta, hogy én vagyok én, azonnal támadni készült, ahogy én is. Mindketten egyre gondoltunk, ugyanis a két halálos átok hatalmas robajjal csapott egymásnak. És próbált áttörni az egyik a másikba. De a kettő teljesen egyforma volt, méregzölden izzottak, és nem tudott egyik sem a másik fölé kerülni. Azonban a sötét varázslat nem volt ilyen jóhiszemű, kisebb csóvák törtek ki a találkozópontból, ahol a két átok találkozott és a kis csóvák a körülöttünk lévőkbe csapódtak, akik ezután összeestek, hogy meghaltak-e, vagy csak összeestek, azt nem tudom, innen nem tudtam megállapítani és hogy őszinte legyek most ez volt a legkisebb problémám. Láttam, ahogy egyre közeledik hozzám a két erő találkozásában keletkezett erőgömb. Nehéz volt ellensúlyt tartani, hogy ne essek hanyatt és találjon telibe az átok. Lehunytam a szemem és Ginny-re gondoltam. Felidéztem az együtt töltött időt. Nem halhatok meg, nem hagyhatom magára. Nem tehetem meg. Most nem. Ezerszer jobban akarok élni, mint eddig bármikor. Hinni egy szép jövőben … Az összes idegszálammal erre összpontosítottam, arra, hogy végre egyszer igazán boldogok lehetünk. Saját családom lesz. A pozitív gondolatok elárasztottak. Éreztem, ahogy a melegség kitölt és egy láthatatlan erő vesz körül, ami meleg és barátságos, aztán egy hatalmas zöld villanás, majd a sötétség. Nem tudtam mi történik körülöttem. Nem éreztem fájdalmat, vagy a hajnali hűs szellőt, a nap melegedő sugarait. Nem éreztem semmit. A gondolataim tisztán csillogtak, nem tudtam gondolni semmire, csupán egyetlen dolog, egyetlen érzés kerített hatalmában, mielőtt még a tudatom is kitisztult volna. Ha meghaltam, akkor is magammal vittem Voldemortot. Igen, ez volt az egyetlen, amiben valahogy biztos voltam. Aztán már csak lebegtem a sötétségben, amíg egy gyengéd női hang nem szólított.
- Harry … kisfiam. - súgtam anyai törődéssel és én azonnal feltöltődtem, édesanyám jelenlététől, majd tettem, amit mondott. Bíztam benne, hogy ő az és nem egy csúnya csapda, hanem a fénybe és boldogságba vezető út …

(Draco szemszöge)
A halálfalókkal érkeztem, ahogy Harry-vel megbeszéltük, de ellenük harcoltam, belülről, a kemény belső magként. Nem volt nehéz elintézni őket, mivel meg voltak róla győződve, hogy velük vagyok. Nem jelentettek különösebb veszélyt rám nézve, főleg, hogy már azelőtt a földön voltak, hogy leesett volna nekik, hogy én támadtam rájuk. Akiknek mégis eljutott a tudtáig vicces döbbent fejet vágott, ahogy összeesett. Kis híján nevettem rajtuk, csak az tartott vissza, hogy nem akartam lebuktatni magam. Egyre többjüket intéztem el, de nekem is, ahogy másoknak is feltűnt, a hatalmas erőáradat Voldemort és Harry között, még vagy száz méterre tőlük is éreztem. Furcsa elégedettség fogott el, hogy megbizonyosodtam arról, hogy Harry-nek van esélye Voldemort ellen. De nem igazán tudott senki sem foglalkozni velük, a csata morajlásában. Én is inkább az eseményeket szemléltem, ahogy a sűrűjében fegyvereztem és öltem meg a halálfalókat. Rettenetesen élveztem kinyírni ezeket a mocskokat, akik annyi ártatlan ember mészároltak le és tönkretették a gyerekkorom. Az idő hirtelen szaladt el, nem is vettem észre a telését, amíg a nap már fel nem jött, az idő reggel 8 körül járhatott talán, nem tudom, de a csatatéren rengeteg mozdulatlan test hevert szanaszét. És sikerült leverni a halálfalókat, bár a testek között sajnálatosan több auror is feküdt, de mégis mi győztünk. Ugyan pár halálfaló elszökött, de őket is előkerítjük, még a föld alól is. Ahogy a testeket derítettük fel, elégedetten pillantottam meg Voldemort élettelen testét, azonban róla azonnal egy tőle nem messze fekvő másik test vonta el a figyelmem. Harry teste … Azonnal hozzászaladtunk, hogy megnézzük, él-e még …

(Ginny szemszöge)
Mióta átjöttünk az Oduba semmivel sem érzem magam jobban, hiába vannak körülöttem, már ha vannak … Amióta a nap lenyugodott még a mindig népes Odu is kiürült, mindenki a csatatéren vagy annak közelében tevékenykedik, csak Teddyke és én maradtunk itthon. Meda mielőtt még elment arról győzködött, hogy ugyan nem lesz itt, hogy figyeljen rám, de ne felejtsek el aludni is … Teddy pár óráig még elvonta a többségi figyelmem, de a tudatalattija valószínűleg érezte, hogy valami nincs rendjén, mivel egész nap nagyon nyugtalan volt és este is csak nehezen tudtam rávenni, hogy aludjon. De ahogy ágyba dőlt elolvastam neki pár oldalt és már aludt is. Mellette maradtam, simogattam, ahogy aludt és vártam, hogy valaki végre üzenjen valamit. Rettenetes volt itthon ülni karba tett kézzel. Egész éjjel egy szemhunyásnyit sem aludtam, csak néztem ki a fejemből és vártam, hogy valami változzon, bármi. De nem történt semmi sem, az óra már reggel hatot mutatott, amikor felkeltem és rendbe szedtem magam. Kis híján elfelejtettem enni, ami az elmúlt időben olyan ritka volt, mint a fehér holló, de aztán mégis csak ettem valamit, de ha valaki megkérdezné mit … nem tudnék rá válaszolni az biztos. Úgy zuhanyoztam, ettem és pakoltam, mint egy robot. Azt sem tudtam mit teszek, csak önkéntelen mozgás volt, semmi több. Pótcselekvés. Remélem nem tart sokáig, mert ha igen, olyan leszek, mint egy zombi. Teddy ahhoz képest, hogy későn feküdt le, nagyon korán kelt. Édes álmos buksija jelent meg a lépcső tetején, ahogy én éppen felfelé vánszorogtam.
- Jó reggelt Kicsikém. - mosolyogtam rá kedvesen és elé siettem, egy jó reggelt puszit nyomtam a feje búbjára.
- Jó reggelt mami. - felelte álmosan és a szemét dörzsölgette.
- Mit szeretnél reggelizni? - kérdezem halkan és az arcát simogatom, leguggolva elé.
- Palacsintát! - vágta rá azonnal, mire én felnevettem.
- Hát rendben. - válaszoltam még mindig nevetve és megfogva a kezét lementem, hogy süssek neki palacsintát. Ez is elvette legalább az időm, miközben Teddy egy plüssmacival játszott. Minden olyan idilli lett volna, egyedül Harry hiányzott … és ez rendesen rányomta a bélyegét a hangulatomra, arról nem is beszélve, hogy reggeli után nem sokkal megjelent Draco az ajtóban, persze kiöltöt pálcával eljátszottuk a kérdezz-feleletet, hogy biztosak legyünk a dolgunkban.
- Mesélj, mi történt! - kérem sürgetően.
- Nyertünk, de … - kezdte és itt lesokkoltam.
- De? - sürgettem eléggé hisztérikusan. - Mondd, hogy nem Harry …
- Ami azt illeti …
- Ugye él? Kérlek, mond, hogy él! - könyörögtem neki megtörten ...