12.Fejezet – I can't have imagined it, that we can be as good friends as we became...

Sziasztok!
Bocsi, bocsi, de most minden össze jött és hát időm az nuku, de kövi héten négy napos érettségi szünetem lesz, szóval majd próbálom pótolni a lemaradásom ígérem!
Ha van kedvetek akkor hallgassátok meg hozzá Crystal-Jég a tűzben c. számot.
Puszi: LilyV
xoxoxoxoxoxoxoxo

 

Az igazi harcos sokszor jobban érti az ellenségét, mint a barátait. Veszedelmes buktató, ha hagyod, hogy a megértés szimpátiához vezessen, mint ahogy vezet is, ha őrizetlenül hagyják.
Frank Herbert

Mio tanácsára tényleg próbáltam közeledni Dracohoz. Rengeteget beszélgettünk, amikor mindketten a főhadiszálláson voltunk és akár milyen elképzelhetetlen volt, barátok lettünk. De nagyon nyomta a lelkem, hogy hazudok neki, mivel ő teljesen megnyílt nekem. Még mindig pontosan emlékszem arra a forró nyári napra. Vége volt egy megszokott semmitmondó tárgyalásnak. Dracoval elsőként hagytuk el a termet és menekültünk egy Londoni parkba. Először jót nevettünk, az apja ijedt képén, ahogy Voldemort mögé sétált és úgy magyarázott. Tényleg nagyon nevetséges volt. Aztán lefeküdtünk a fűben, néztük a kék eget. Annyira nyugodt volt minden, csak egy-két gyerek nevetés zavarta meg a csicsergő madarak dalát. Más helyzetben, ha nem Draco lett volna mellettem még romantikus is lehetett volna, de így csak kellemes volt.
- Ginny, te szeretsz halálfaló lenni? - kérdezte egyszer csak meg, megrengetve a nyugalmam.
- Nem értem hogy érted. Ez nem arról szól, hogy szeretem-e vagy sem. - próbáltam kitérni a válasz elől.
- De engem érdekel. - mondta komolyan, amire én ránéztem, szemeiben pedig furcsa csillogást láttam, amit először nem tudtam hová tenni, aztán a reményhez hasonlítottam.
- Nem, nem szeretek a halálfalókhoz tartozni. - mondtam őszintén, mivel nálam az őszinteség az első, csak abban hazudok, amiben feltétlen szükséges.
- Én sem. - sóhajtott és tekintetét az ég felé fordította, homloka pedig összeráncolódott.
- Nem értem. Én mindig azt hittem, te szeretsz az lenni, aki vagy. - néztem rá értetlen.
- Én meg mindig azt hittem, hogy egy elkényeztetett fruska vagy, akit a bátyjai vaskarommal fognak. - nevettet fel, amin én is elmosolyodtam. - De a látszat nem minden.
- Hát, nem tartom magam elkényeztetettnek, de az tény, hogy a családom foggal körömmel véd, ha van rá lehetősége. De amiről nem tudnak az nem fáj nekik. Azonban igazad van, a látszat nem minden, elsőre pedig eléggé félre ismertelek. - miután befejeztem mondandóm pár másodperces csönd következett be. - Szeretnél róla beszélni? Hogy miért nem szeretsz halálfaló lenni … - rám pillantott egy röpke másodpercig, aztán felült és a parkot kezdte figyelni, a sok boldog szerelmes párt, a futkározó gyerekeket.
- Az apám kényszerített rá. Anya próbálta megakadályozni, de én túlságosan meg akartam felelni apámnak, ha arra kért volna a kútba ugortam volna, csakhogy büszke legyen rám. Hatodikba meg kellett volna ölnöm Dumbledore-t, és én úgy hittem meg tudom tenni, de nem ment, akkor jöttem rá, hogy én nem vagyok képes ártatlan embert megölni, hogy apám milyen rosszra vett rá. De már késő volt, akkor már megkaptam a Jelet. Nem volt visszaút, már nem volt sem lehetőségem sem bátorságom szembeszegülni Voldemorttal. - mesélte el. Láttam rajta, hogy igazat mond, és megfeszített izmai mutatták, hogy mennyire kellemetlen emlékek és gondolatok játszódnak le menne, ezért én is felültem mellé és megérintettem a vállát. Tekintetét hirtelen kapta rám, mint egy űzött vad, lágyan mosolyogtam rá és kicsit ellazult.
- Én a családom miatt léptem be. Tudod, mi vérárulók vagyunk, Voldemort elsődleges célpontja. A családom nem tud semmit az egészről, egyetlen személy tud mindent, ő is ellenezte, hogy ezt tegyem, de a szeretteim biztonságáért meg tettem, nem volt más választásom, amikor elfogtak Godric's Hollow-nál. - néztem a semmibe.
- Nem lehetett neked könnyű megszokni ezt az egész sötét oldalt. Én ebben nőttem fel, de te teljesen újként pottyantál ide. - szólal meg megértéssel teli hangon.
- Nem volt más választásom, hozzá kellett szoknom. - húztam el a számat. Már egyikünk sem szólt, mindketten gondolatainkba mélyedtünk. Én Harry-re gondoltam, nem hiszem el, hogy mindenről ő jut eszembe! Dühödtem be.
- Ha egyszer lesz gyermekem, nem fogom hagyni, hogy ő is rossz útra térjen. - dőlt vissza egyszer csak a fűbe.
- Én sem hagynám a fiamnak. - sóhajtottam. - Tényleg, nem is mondtam, hogy van egy fiam.
- Pottertől? - kérdezte gúnyolódva, nem tudom miért, de soha nem bírták egymást, bár régen én sem bírtam Dracot …
- Nem, dehogyis! Vagyis hát … Emlékszel még Lupin professzorra? Az ő fia, az én keresztfiam, az anyjaként tekint rám, és a keresztapjára is. Nagyon aranyos kis csöppség. - mosolyogtam.
- Biztos nagyon jó anyukája vagy. De kicsit nehéz téged elképzelni egy gyerekkel.
- Na, most miért? - nevettem. Ezek után már csak apróságokról beszéltünk, de nekem szörnyű lelkiismeret furdalásom volt, hogy én nem beszélhetek neki erről őszintén. Az idő egyre csak telt, Dracoval egyre több időt töltöttem együtt gúnyoltuk a halálfalókat és fújtunk Voldemortra a sok ocsmányság miatt, Harry pedig egyre többet kérdezősködött. Már közeledtünk augusztushoz, amikor megkaptuk az értesítéseket, hogy felvettek minket,Ront és engem az Aurorképzőbe, míg Miot a Gyógyítóképzőbe. Pedig azt hittem ő is az Aurorképzőbe jön, gondolkodott is rajta eleget, úgy tűnik végül a gyógyító szakmát választotta. Mindenesetre ennek örülök, mert így biztonságban lesz. Teddy elkezdett játszani velünk, olyan kis édes volt, amikor már annyira belemelegedett a fogócskába, nem vette észre egyikük sem, de én Harry-re néztem, aztán elindultam a nádas felé. Nem tudom miért voltam biztos benne, hogy jön utánam, csak egyszerűen tudtam, egy nagy fűzfa törzsének dőlve vártam be, alig pár méterre maradt le tőlem, így nem kellett sokat várnom. Szembe állt velem, szemöldökét érdeklődve felhúzta, hisz már majdnem egy hónapja játszom a menekülést előle, erre meg elrángatom egy helyre, ahol nem keresnének, hogy teljesen kettesben legyünk, ennek aztán van értelme tényleg, csak én nem látom át.
- Voldemort sejti, hogy visszatértél … - böktem ki végül. Ahogy láttam, nem igazán érdekelte, de szemében csalódottság suhant át.
- Akkor mond el neki, hogy pár napja itt vagyok, de csak most találkoztunk … - mondta nyugodtan.
- És mi lesz azzal, hogy elhitetjük, hogy nem vagy itt?
- Már nincs értelme. A lényeg, hogy ne rengjen meg benned a bizalma. - sóhajtott. - Nem bujkálhatok tovább.
- Igenis bujkálhatnál még! - mondtam kicsit keményen, és egy lépést tettem felé. - Eléggé bízik bennem, ahogy az összes halálfaló, beleértve Dracot.
- Szóval Draco? Már nem is Malfoy? - kérdezte kicsit emelt hangon.
- Nem mindegy hogy szólítom?
- Túl jól elhitetted vele, hogy közéjük tartozol. - gúnyolódott és felém lépett, a köztünk lévő távolság kezdett nagyon lecsökkenni.
- A francba is ebbe az egészbe miattad mentem bele, szóval ne kezd megint ezt! Mert komolyan felhúzom magam!
- Én megkértelek, hogy ne csináld ezt, de te … nem, is hallgattál rám!
- Bocs, de tudod felnőtt vagyok, hozhatok saját döntéseket és nem szólhatsz ezekbe bele! - néztem dühösen szemibe, vártam, hogy erre mit lép. Egyik pillanatról a másikra hirtelen magához rántott és vadul megcsókolt. Nem lágyan, vagy szenvedélyesen, hanem vadul, szinte fájt, ahogy tépte a számat, de én is azonnal viszonoztam, hasonlóképpen. Dühös voltam, annyira dühös voltam, ki akartam magamból adni a dühöt. Kezeimet a hátára tettem és belemélyesztettem a körmeim, míg ő a hajamba markolt. Soha nem mertem volna még csak gondolni sem arra, hogy valaha így fogunk bánni egymással, ennyire durván, de nem zavart, más volt, mint a gyöngéd vagy épp szenvedélyes érintések és csókok, de ennek is meg volt a maga varázsa. Egyszer csak egy távoli köhécselést hallottam meg a szívverésemen és a fülemben dübörgő vér fátylán. Egyszerre váltunk el egymás ajkaitól, a hang irányába néztünk és megpillantottuk Hermione-t. Éreztem, ahogy arcom lángba borult, és kezeim azonnal lehulltak Harry hátáról, a hajamból is eltűnt a keze, de a derekamat tovább szorította, ami mindkettőnk szempontjából előnyös volt, mivel a lábaim eléggé remegtek, nem bízhattam bennük, hogy meg tudnám tartani magam.
- Mióta vagy itt? - kérdeztem zavartan.
- Az előbb érkeztem … - mosolygott. - Jajj én annyira örülök nektek!
- Nagyon félreértetted Mio. Mi nem vagyunk együtt. - mondtam komoly hangon.
- De hát az előbb …
- Az csak egy csók volt nem több! - hátráltam ki Harry karjaiból, de ő megfogta a karom és a fülemhez hajolt.
- Nem csak egy csók volt Gin, ezt mindketten tudjuk. - búgta olyan hangon, hogy a hátamon a hideg futkározott. Nem tudtam mit válaszolni, ezért csak kirántottam a karom a szorításából.
- Én most mentem. Sziasztok! - köszöntem el és mentem vissza a házhoz. A gondolataim most már bonyolult hálót képeztek, aminek a legfontosabb pontja persze Harry volt, és Voldemort valamint Draco. Ki akarom deríteni mennyire bízhatok Dracoban, és erre most Harry adott egy csodás lehetőséget...

(Harry szemszöge)
Nagyon nem tetszik ez a malfoyos ügy. Túl sok időt tölt vele Gin és a francba is féltékeny vagyok! Ez a csók viszont felnyitotta a szemem, hogy Gin tényleg nem az a törékeny kislány, akit mindentől meg kell óvnom, nem, már felnőtt, de ez nem változtat azon, hogy meg akarom őt védeni mindentől és mindenkitől, ha hagyná … kicsit haragudtam Miora, amiért megzavart minket, bár nem tehet róla. Viszont azzal kiengesztelt, hogy megígérte, hogy segíteni fog nekem, hogy újra együtt legyünk . Adott egy egész jó tanácsot, amit mindenképpen meg fogok fogadni. Nem leszek annyira nyomulós, nem csak rólunk akarok majd beszélni Ginny-vel, hanem mindenről és legkevésbé rólunk, így talán kicsit sikerült majd közelebb kerülnöm hozzá … legalábbis nagyon remélem, mert ez így nem mehet tovább, és még egy ötletem is van, hogy a későbbiekben több időt tölthessünk együtt, de arra még várnom kell.