32.Fejezet – It starts again and last.

Sziasztok!
Skacok én mindent megteszek, ami csak tőlem telik, szóval ez kissé bensőséges rész, ha úgy vesszük … De még semminek sincs vége :) majd meglátjátok :) Remélem azért tetszeni fog :D
Ha van kedvetek hallgassátok meg hozzá Three Days Grace-től a Get out alive c. számot.
Puszi: LilyV
xoxoxoxoxo

„Tudom, hogy valahol kint vagy. Valahol messze. Bárcsak visszajönnél. A szomszédaim szerint megőrültem. De nem értik, hogy te vagy a mindenem. Éjjel, amikor a csillagok világítják be a szobám. Egyedül vagyok. A Holdhoz beszélek.”
/Bruno Mars – Talking to the Moon c. száma/ 

Azonnal kellett cselekednem, és kirángatni magamat a sokkból.
- Köszönöm! - súgtam halkan és küldök egy patrónust Harry-nek. Meda tovább figyel árgus szemekkel, míg én magamra kényszerítem a nyugalom álcáját de az aggodalom rettenetesen mardos belülről. Még Teddy is érzi, hogy valami nincs rendben, mert szokatlanul csendben ücsörög. Pár perccel később Harry jellegzetes szarvas patrónusa szalad be a falakon.
"Menjetek az Odúba, azonnal!"
Nekem aztán nem kellett kétszer mondani.
- Meda, pakoljunk, egy ideig visszamegyünk az Odúba! - mondtam, tudom, hogy ő is hallotta, csak még nem tudja, hogy mégis miért. Andromedaval amilyen gyorsan csak tudtunk összepakoltunk pár cuccot, míg Teddy nevetgélve ugrándozott, mivel az Odúban mindig ő van a figyelem középpontjában. Igaz itthon sincs hiánya figyelemben. Csak pár létfontosságú dolgot pakoltunk össze, aztán azonnal használtuk a hopphálózatunkat, ami össze van kötve az Odúval. Láttam a döbbenetet a szüleim és a testvéreim arcán.
- Ma este elkezdődik a végső harc. - mondtam halkan, és ettől olyan drámaivá vált a helyzet, hogy teljesen megdöbbentem. Én nem akartam senkit sem megrémíteni. De láttam az arcukon, hogy ez sikerült. George és Ron azonnal használatba vették a kandallót, de pár perccel később, mi lezártuk azt, hogy véletlenül se használhassák azt a halálfalók. Anyuék idegesen tipródtak és Meda arca is gondterhelt volt. Nem kellett mondania, hogy miért … Dorara és Tedre emlékezteti ez őt, felidézve a veszteségeit. És nem csak ő van így ezzel. Nekünk is eszünkbe jut Fred. S valószínűleg mindenkinek eszébe jut, valaki, akit a csaták során veszített el, a halálfalók vagy Voldemort miatt. Késő délután az Odú kihalt, egyedül csak Teddy és én maradtunk itt. A bátyáim az aurorságon, a szüleim Meda és Mio pedig a Rend főhadiszállására mentek, hogy kiokoskodjanak valamit. Idegesített, hogy én nem tehetek semmit, csak ülök itthon és tövig rágom a körmeimet. Persze értem én, hogy itt van a baba, meg valakinek Teddy-re is vigyáznia kell, de már semmi mást nem akarok jobban, minthogy ennek vége legyen és mindenki épségben megússza. Tudom, hogy nehéz lesz, de nem tudom hogy viselném el, ha valaki meghalna, főleg, ha Harry lenne az … 

 

(Harry szemszöge)
Ahogy megkaptam Gin üzenetét, azonnal intézkedtem is. Persze először még válaszoltam neki, hogy sürgősen menjenek az Odúba, ott biztonságban lesznek, szinte jobban őrzött hely, mint a főhadiszállás. Ezután szóltam a miniszternek, hogy készüljön fel és én is felkészítettem az aurorokat, azok, akik most nem voltak a Minisztériumba behívattam és kiadtam a parancsot, miszerint 80-an itt maradnak és figyelik a Minisztériumot, nehogy rajta üssenek, míg a maradék több száz auror körbe veszi Godric's Hollow-i erdőt. De addig még ki kell okoskodni valami működő támadási stratégiát, ami azért nem valami könnyű. Összehívtam a legmegbízhatóbb és egyben legjobb aurorjaimat, hogy kidolgozzunk egy haditervet. Úgy döntöttünk végül, hogy a csapat kétharmadával megpróbáljuk bekeríteni az erdőt, míg a marad egy harmad később csatlakozik, megújult energiával, erősítésként. A kora esti órákban a gyógyítók segítségét is kértük, hogy a sebesülteket majd lássák el. Persze az ispotály szívélyesen nyújt nekünk segítséget. Ezért egy gyógyító csapat lesz Godric's Hollow varázslók által lakta részében, hogy azonnal cselekedni tudjanak. Persze számukra is biztosítjuk a terepet, hogy ők ne kerüljenek közvetlen veszélybe, már ha van más lehetőség is. Nem sokkal sötétedés után meg is érkeztünk Godric's Hollowba. Kiosztottuk a csapatokat és a feladatokat is. Elhangzott pár bátorító szó, bár nem hinném, hogy van bármi jelentőségük a halál torkában. Ez az idő, amikor minden másodperc egy órának hat. A lélegzet visszafojtó várakozás, amikor még a légy zümmögését is hallani lehet. Mikor az ember azon töri a fejét, hogy vajon mindenki fél, vagy csak ő? Mi van akkor, ha az ellenség meghallja a szív hangos damdamját ezzel árulva a szándékait? Mindenki próbálja azt mutatni, hogy nem fél, de ez csupán hazugság! Mind félünk és a végső csata előtt gondolatban elbúcsúzunk a szeretteinktől, elgondolkozunk a jövőn, amit együtt élhetnénk, vagy a végre nem hajtott dolgok tárháza borítja ránk tartalmát azokkal a bizonyos dolgokkal, amiket meg kellett volna tennünk. Aztán egyszer csak a másodpercek vad vágtába kezdenek és az idő loholva megindul előre, a szív még gyorsabban ver, a kezek remegnek a koncentrálástól és amikor már azt hinné az ember, hogy itt helyben rosszul lesz vagy feldobja a talpát megjelennek a halálfalók. A szív kihagy egy ütemet, aztán újra újult erővel dobog, felkészítve a testet az ütközetre. A kezek abbahagyják a remegést, a félelem alábbhagy, s helyét a remény, a harci vágy és az eszelős őrület veszi át. Nézzük, ahogy a halálfalók sötét foltjaik, fekete talárjaik lobognak a szélben, ahogy a sötét éjszakai levegő meglengeti őket szaladás közben. Még mindenki elmormolja magának az utolsó imáját, hogy aztán mi is rohanásba kezdjünk és öldössük vagy kábítsuk el az ellenséget. A hűvös éjszakai levegőt a mélyről jövő fájdalmas sikolyok töltik ki s fénylő színes átkok cikázása tarkítja a sötétséget. Egyre beljebb nyomulok a halálfalók tömegében, keresve a fő ellenséget, a vezetőjüket. De nem látom sehol sem. De addig is egymás után fegyverzem le az utamba kerülőket és úgy szaladok át rajtuk mint egy zsák krumplin. Közben kisöpröm magamból az aggodalmat és a gondolatok tömkelegét, hogy vajon mindenki egyben van-e még. A félelmet sem hagyom elfajulni magamban, szükségem van a tiszta gondolkodásra, hogy ne tegyek őrültsége és ne rohanjak a halálomba. Már így is kisebb sérüléseket szedtem össze, ahogy kitértem egy-egy felém tartó átok elől, de ennél többet nem engedhetek meg magamnak. Jobban kell figyelnem, hagynom kell az erőmből Voldemortnak is. Hálás lehetek a folyamatos testedzésnek, ha nem kviddicseztem volna, vagy edzettem volna már rég kifulladtam volna, de így egész jól bírom a strapát, miközben a halálfalók tömegét bolygatom fel Voldemort után kutakodva. Többen közülünk próbálkoztak hasonló stratégiával, hogy segítsenek nekem, megtalálni a bujkálót. A Hold állásából ítélve másfél órával később sem leltem Voldemortot és ez szörnyen aggasztott, mi van, ha ez csak egy figyelem elterelés? Igazából más a szándéka? De mit akarhat, ha nem engem megölni? A Minisztériumot? A fontosabb varázslókat elküldtük kényszer szabadságra és az ottmaradt aurorok azonnal értesítettek volna minket, ha valami gáz lett volna. De akkor meg hol a francban van? Csak kérdeznem kellett és máris megjelent. Láttam, ahogy hopponál körülbelül száz méterrel arrébb. Ez nem helyes, inkább mondhatnám úgy, hogy érzetem, hogy ő az. Éreztem a belőle áradó hidegséget és gonoszságot. Nekem sem kellett több, követtem az erőhullámait, amik nagyjából a halálfalók körgyűrűjének közepéből áradt. Tudtam, hogy engem figyelt, de mégsem közeledett felém, hanem megvárta, amíg én értem oda hozzá. Kígyószerű arca nem tükrözött semmilyen érzelmet. Nem is vártam tőle. A teste körül vibrált az energiája. El tudtam képzelni a lelki szemeimmel, hogy hogy nézhet ki ez az energia … vibráló méreg zöld. Persze nem láttam, csak érzetem, így ebben nem lehetek biztos és egyáltalán nem is fontos. Az övéhez hasonlóan az enyém is elindult forrongva a bensőmből a felszín felé, hogy megmutassa magát és harcra keljen Voldemort hatalmával. A halálfalók futva távolodtak a környezetünkből, jó 10-20 méteres távolságot tartva. Az érzés, ahogy a két erőfal egymásnak ütközött, olyan volt, mint a kisülés. Vagy a szikrák pattogása. Idegesítő és kellemetlen, de nem fájdalmas vagy unalmas. Sok erő kellett, hogy ezt fenn lehessen tartani. A szél felerősödött a két erő miatt, de mi nem zavartattuk magunkat. Nem volt semmi engedékenység vagy bemelegítés, hanem csak egymásra öntöttük az erőnket és vártuk, hogy a másik hogy tudja azt elviselni és visszatartani. Nem tudom mennyi ideig tarthatott, de már egyre nehezebben tudta ő is meg én is tartani a hatalmas erőviszonyokat. A körülöttünk lévő emberektől szabad tér tovább nőtt, főleg miután nem egy elbizakodott halálfaló figyelembe sem vette, ami körülötte folyik, míg egyik percről a másikra össze nem esett. Komolyan, hogy lehet valaki ilyen együgyű, hogy addig áll a kereszttűzben, amíg csak bírja, nem hogy kiállnak és ránk hagyná a dolgot. Úgyis rajtunk múlik minden. Amelyikünk túl éli, az nagy eséllyel nyer. De most szóba sem jöhet a menekülés vagy a feladás. Ez életre és halálra szól. Ettől a gondolattól meg kéne ijednem, legalább aggódnom kéne, de ehelyett jéghideg nyugalommal fogadom a támadást, félelem nélkül tisztára törölt aggyal, csak rá koncentrálva. De ennek az ütközetnek is egyszer csak vége, a két hatalmas mágia nem képes legyőzni a másikat, hogy fölé kerekedjen, így visszavonjuk magunkba a megmaradt muníciónkat. Talán folytathattuk volna még egy darabig, talán bírtuk volna reggelig, ami már csak 1 vagy 2 óra, de ehelyett fáradtan kapkodtuk a levegőt, mint aki körbe futotta a Földet, de ez másról szólt, ez arról szólt, hogy folytassuk a futást. És így is lett. Átkok és ellen átkok cikáztak köztünk, némelyik találkozott és kioltotta egymást, másikakat elkerültünk, vagy a felhúzott védővarázs blokkolta, ritka volt, amikor egy-egy varázs eltalált minket, de az ki tudott zökkenteni elég rendesen. Nem tudom ki hogy van ezzel, de egy csontig bevájó vágás a kézen vagy egy zúzódás az oldalon nem épp a koncentrációt segíti elő … Kezdett eldurvulni minden. Csak lődöztünk egymás felé, nem számolva azzal, hogy eltalálja-e a másikat, ezzel veszélyeztetve a környezetünket, nem mintha ez engem érdekelt volna a több tíz halálfalóval a közelünkben … már az eszméletlenség kerülgetett, amikor felkelt a nap.

31. Fejezet – There is a little light in the darkness

Sziasztok!
Cuki, szerelmes rész nagyjából, néhol meg nem :D a kérdésre, hogy muszáj volt-e itt abbahagynom, az a válaszom, hogy igen :D
Ajánlom hozzá Rihannatól a We found love c. számot.
Puszi: LilyV
xoxoxoxoxo

 

Megszelídül az ember, ha gyereke születik. Rájössz, hogy nem halhatsz meg. Élned kell a miatt a kicsi valami miatt, amit létrehoztál. Ugyanakkor semmi nem döbbent rá jobban a halandóságodra, mint az, ha gyereked születik. A jövőt ő jelenti, nem te. És megérted - ilyenkor érted meg igazán -, hogy az életed véges. Az élet túszul ejtett. Nem halhatsz meg, ugyanakkor tudod, hogy meg fogsz halni.
Tony Parsons

 

Egy hét telt el, azóta, hogy megtudtam terhes vagyok és idáig remekül tudom titkolni a kicsi létezését. Ugyan Harry már kezd gyanakodni, a megszokottnál többször kérdezi, hogy jól vagyok-e vagy mi van velem, hogy sápadt vagyok … Én viszont ügyesen kitérek a válaszok elől és inkább kérdezősködöm. A rettegés minden nap egyre nagyobb csomót szorít a hasamban. Ma este is hasonlóan történt. Harry küldött patrónust, hogy későn jön, ne várjam meg. De könnyű azt mondani! Hogy tudnék aludni, miközben az élete kockán forog? Meda próbálta elterelni a figyelmem, hogy ne aggódjak. Ő az egyedüli, aki tud a kisbabáról és eléggé aggódik is miattunk. Folyamatosan azt hajtogatja, hogy mondjam el Harry-nek és más esetben már elmondtam volna. De így? Ráadásul fogalmam sincs, hogy hogy mondhatnám el neki. Végül Meda fél kettőkor már nem bírta tovább és ledőlt aludni. Addig én elkezdtem nasizni … Végül már enni sem tudtam, így elcsigázottan elmentem fürödni. Majd lefeküdtem és csak néztem a plafont és vártam. Közben a hasamat simogattam, amin még ha csak egy kicsit is, de már látszik, hogy terhes vagyok, de még rá lehet fogni, hogy csak meghíztam … Hallom, ahogy az óra ketyeg, de végül valamivel három után el aludtam, valamilyen csoda folytán, bár az is igaz, hogy fél ötkor már fel is ébredtem és aggodalmasan vettem tudomásul, hogy Harry még mindig nincs mellettem. Pár perc telhetett el, az ébredésem után, hogy meglátogassam a mosdót és kiadjam magamból a fölösleges táplálékot … A wc fölé görnyedve vártam, amíg a rosszullét alább hagy, de egy aggódó és fáradt hang „zavart” meg.
- Ginny?! Szent Merlin! Mi a baj? - kérdezi kicsit sem nyugodtan.
- Semmi bajom, kérlek menj ki. - válaszolok, de hangom még számomra is gyenge. Magam sem tudom, mit vártam tőle. Hogy gondolhattam volna, hogy a kérésemre kimegy? Hát nem ment ki, sőt mögém lépkedett és hátulról átölelt. - Kérlek, nem akarom, hogy végignézd, amíg én rókázom. - nyöszörgöm, de meg sem moccan.
- Semmi baj Kicsim. Itt maradok. - hangja halk, de meleg a törődéstől. Feladtam, a könyörgést. Nem volt értelme, akármennyire is szarul esett, hogy így lát, mégis jó érzés volt, hogy mellettem van. Csupán pár percre volt szükségem, amíg a hányinger nagy része elmúlt, ez alatt az idő alatt Harry nem szólt semmit, csak ölelt. Végül feltápászkodtam és fogat mostam, hogy az utolsó szörnyű maradványokat is eltüntessem a számból. Harry végig mögöttem volt és átkarolt. A tükörből láttam a szemét, ahogy aggódva néz rám. Amint végeztem a fogsúrolással egy nyugtató mosolyt öltöttem az arcomra.
- Harry, minden rendben van. Elengedhetsz ám, nem lesz semmi baj. - mondtam nyugtató hangon, de nem tudom, hogy ebből hogy menekülök el, hogy ne mondjam el neki az okát.
- Egyáltalán nem úgy fest. - szólal meg végül, amíg kivezet a szobánkba.
- Harry, kérlek, ne aggódj feleslegesen, tényleg jól vagyok. Menj, zuhanyozz le, addig én csinálok neked valami kaját. - nyomok egy csókot az ajkaira és kelnék fel az ágyból, de ő visszaültet.
- Nem! Addig nem mozdulok el innen, amíg nem mondod meg végre, hogy mi a baj! - hangja határozott.
- Harry, Drágám, hulla fáradt vagy ez nem a legjobb időpont, hogy ezt megbeszéljük … - próbálok kitérni a válaszadás elől, de nem jön össze.
- Nem Gin! - veti ellen azonnal. - Már napok óta látom, hogy nem vagy jól, de naivan elhittem, hogy semmi bajod! A fészkes fenébe is, jobban kellett volna figyelnem rád! - ül le mellém az ágyra és a kezemet szorongatja.
- Szerelmem, kérlek ne mondj ilyeneket! Rengeteg dolgod van, és tudod, hogy megértem. Úgyhogy kérlek ne ostorozd magad! Nincs miért. - simogatom a kezét.
- Ezért nem jelentkeztél a Minisztériumba, igaz? - hagyja figyelmen kívül, amit mondtam. - Miért nem vettem észre?
- Na jó, tényleg emiatt nem jelentkeztem az Aurorságra, de … - kezdtem volna, de a szavamba vágott.
- Beteg vagy, igaz? - hangja fájdalommal teli.
- Hát … - nem hagyja, hogy elmondjam.
- Valami komoly? Mondd, hogy nem! - hangja már könyörgéssé válik.
- Harry, nem vagyok beteg! - mondom őszintén.
- Akkor miért hánytál?
- Harry, nem akartam, hogy elvonjam a figyelmed, vagy aggódj értem … pedig nagyon el akartam mondani, de nem volt rá alkalmam … és nagyon sajnálom … Nem így kéne elmondanom … Igazából azt sem tudom, hogy hogy mondjam el … - hadoválok összevissza.
- Csak bökd ki Gin. - szorítja meg biztatóan a kezemet, míg szemében továbbra is az aggodalom lángjai lobognak.
- Okééé … szóóval … babát várok. - nyögtem ki végül. Szemei azonnal elkerekedtek, a szája tátva maradt. Vártam, hogy mondjon valamit, bármit … de nem szólt semmit. Nem kellett volna így rázúdítanom, de nem tudtam, hogyan rizsázzak … - Öhm, Harry … jól vagy? - kérdeztem kicsit aggódva, amikor már két perccel később sem szólt és nem is mozdult, csak annyit, hogy már a hasamat nézi kiguvadt szemekkel. Nem túl biztató … - Harry? - kérdeztem már aggódva, félve. - Azt hittem, szeretnél kisbabát … - hajtottam le a fejem szomorkásan és a kezemet a hasamra simítottam. Érzem, ahogy megmozdul az ágy alattunk, ahogy közelebb csusszan hozzám. Félve pillantok fel rá, de teljesen alaptalanul. Ajkai mosolyra húzódnak, erős karjait pedig körém fonja. Én pedig készségesen bújok hozzá.
- Kis butus. - nevet fel vidáman. - Hát persze, hogy szeretnék gyereket. - egyik kezét a hasamra simítja. - És csak hogy tudd Kedvesem, ez nagyon nem volt fair. - hangja vidáman dorgál.
- Hümm? - bújtam hozzá még jobban.
- Nem fair, hogy harapófogóval kellett kihúznom belőled, hogy hamarosan apuka leszek.
- Harapófogó? - ismétlem el a furcsa szót.
- Mugli szerszám. De mindegy, nem tereled el a figyelmem! - nevet fel. - Mióta tudod?
- Több mint egy hete.
- És nem mondtad el? - hangja meglepett és kissé dühös.
- Nem akartalak még ezzel is terhelni.
- Ez nem teher Gin! - csóválja a fejét és a dühnek már nyoma sincs. - Még soha nem voltam ilyen boldog, mint most, hogy tudom, hogy már úton van a kis jövevény. Ennél boldogabbá már nem is tehetsz Kedvesem. - nyom egy puszit a homlokomra. - És, tudja valaki?
- Csak Meda, mert rájött a rosszullétekből … De megkértem, hogy ne mondja el senkinek se. Úgyhogy egyenlőre csak mi hárman … akarom mondani négyen. - fogom meg Harry kezét a hasamon. Egyikünk sem szólt, csak élveztük egymás közelségét, a jövőnkre gondoltam, amikor ennek mind vége lesz. A születendő kis csöppségre és Teddy-re. Hihetetlen, hogy a sötétségben is ott a fény. Már értem, miért mondják, hogy a kettő nem létezik egymás nélkül. De nem maradtunk így sokáig, Harry is és én is fáradtak vagyunk, így végül Harry ment a fürdőbe én meg a konyhába csinálni neki valami kaját. Igazából csak megmelegítettem neki a vacsit, vagyis inkább mondhatni reggelit.
- Hékás! - szólt rám Harry, mire rákaptam a tekintetemet és érdeklődve pislogtam rá. - Neked pihenned kéne! - ezt olyan aggódással és törődéssel mondta, hogy én felnevettem.
- Harry, babát várok, nem vagyok hadirokkant.
- Na szép, mondhatom. Csak úgy kineveti a férjét. - vág durcás arcot, de leül velem szembe az asztalhoz enni.
- Csak azért drága férjecském, mert megérdemled. - mosolygok rá. - Ne aggódj, makk egészségesek vagyunk! - nyomok egy puszit az arcára.
- Jól van, jól van! - mosolyog és eszik tovább. Majd ahogy lefekszünk én szinte azonnal el is alszom. Délelőtt 10-kor ébredek fel, valami motoszkálásra. Ahogy kinyitom a szemem, látom, hogy Harry az, miközben készülődik.
- Máris mész? - kérdezem halkan, álmos hangon.
- Muszáj Gin. - pillant rám mosolyogva. - De te még pihenj csak. Nem aludtál túl sokat, pedig mondtam, hogy ne várj meg …
- Jól van na. - fújtatok egyet és oldalra fordulok, azzal a szándékkal, hogy alszom tovább, amikor Harry mégis visszamászik mellém lágyan megcsókol.
- Ha bármi van, azonnal küldj egy patrónust, jó? - kérdezi.
- Rendben, nem lesz semmi baj, csak vigyázz magadra. - nézek szemeibe.
- Te is vigyázz magatokra. - csókol meg ismét és egy puszit nyom a hasamra, igaz a takarón keresztül, de akkor is cuki volt tőle. Nézem ahogy kimegy a szobából, rossz előérzet kerít hatalmába, így akárhogy szeretnék már nem tudok aludni. Fáradtan cammogok ki Teddy-hez, aki már épp egy mesekönyvet nézeget. Meda rám mosolyog.
- Vigyázz, Harry kiadta parancsba, hogy véletlenül se hagyjalak egyedül. Teljes felügyelet alatt állsz Ginny. - nevet fel jókedvűen, míg én csak mosolyogva huppanok le melléjük a kanapéra és üdvözlöm Teddy-t.
- Valami hasonlóra számítottam. - válaszolok Medanak vidáman és Teddykét az ölembe ültetem, hogy olvassak neki a mesekönyvből. A rossz érzés végig bennem munkálkodott, de akkor tetőzött be teljesen, amikor ebédkor az egyik halott újra átment rajtam. Ugyanolyan szörnyű volt, mint először, de most már legalább volt mondandója … Újra lepörögtek előttem a harcaik, mint akkor a Mungoban, de nem szakadt meg ennyinél. Egy újabb képsorozat jelent meg előttem, Harry és Voldemort, valahol a sötétben, villámló energiákkal küzdenek. Próbálom kideríteni, hogy hol vannak, de nem látok semmi ismerőset, amíg egy romos ház képe nem villan be a tudatalattimba. Most már minden tiszta. Egy erdőben vannak, Godric's Hollow-tól nem messze, Harry-ék régi házától keletre. Az éj sötét és borús, a harc kimenetelét homály fedi, amikor újra otthon találom magam. Andromeda aggódva néz rám, míg én az áttetsző lényeket figyelem.
- Ma kezdődik el … - súgja visszhangozva, amitől megborzongok.

30.Fejezet – Little surprise

Sziasztok!
Hááát erről most tényleg nem tudok mit mondani. Ha minden igaz, akkor Atiban – ha tévedek bocsánat – felmerült egy korábbi fejezetben valamiféle aggodalom, amit akkor is és most is megcáfolok … hogy mi a francról beszélek? XD megfogjátok érteni :D
Ha szeretnétek hallgassátok meg hozzá Rihanna-tól a Fool in love c. számot, tudom, hogy eléggé más a story-ja, de valahogy ez jut róla eszembe.
Puszi: LilyV
xoxoxoxoxoxoxoxo

 

Az anyai szeretet... hatalmas erőt képvisel. Több, mint egyszerű emberi szeretet. A lélek mélyéről fakad.
Guillermo del Toro

 

Rettenetes időszak volt, pedig még csak egy hét telt el azóta, hogy megszólaltak, azóta mind egyes percet számoltam, hogy Harry végre hazaérjen. Szörnyű volt. Még a legvégső vizsgáim előtt valahogy elmentek a napjaim, de most, hogy már azok sincsenek? Beleőrülök az egészbe, a bonyodalmak miatt még nem jelentkezhettem a parancsnokságra sem, mivel pár egészségügyi vizsgálatot kell még elvégeznie, ami csak a hétvégére lesz meg. Addig egy teljes hétig szenvedhetek itthon. Persze Teddy itt van és sok időmet vele töltöm, de sajnos a tudatom egy része folyamatosan Harry miatt aggódik. Persze imádok a keresztfiammal lenni, de közben majd megfulladok az aggodalomtól. Szar ügy … tudom. Meda meg folyton azzal jön, hogy pihenjek többet meg egyek többet anyáskodik felettem, de ez nagyon aranyos tőle, igaz néha már szinte annyira idegesítő mint anyu. Persze imádom mindkettejüket. Anyuékhoz is szinte minden nap átmentünk, hogy ezzel is teljen az idő és ne legyen az, hogy meg se látogatjuk őket, ahogy az elmúlt időben … Harry meg jó ha 6 órát otthon volt azt is végigaludta szegény. Rachel és Szonja pedig minden másnap átjöttek pletykálkodni és a kis fiam szórakoztatására. A programok szinte már beálltak, délelőtt játék Teddy-vel és beszélgetés Medaval, délben anyuéknál ettünk, délután és este felé meg néha Szonjaék jöttek. De ezeket még kiegészítették a mellékcselekvések, mint a kaja, vagy épp a rosszulléteim. Már jó ideje minden nap hányingerem volt, de a vizsgákra fogtam, most már nem csak hányingerem van, hanem már ki is adom magamból. Bár ezt nem is igen csodáltam, az aggodalomtól a rosszulléteim el voltak magukkal és a csipegetés is kitöltötte az időmet. De nem volt semmi komoly bajom, kialvatlan voltam és sápadt, de nem volt lázam és nem is fájt semmim. Meda furcsán méregetett egész álló nap, már a hét második felében. Nem kívántam, hogy előtörjenek belőle az anyai ösztönök és azonnal gyógyítóhoz ráncigáljon, bár ha ő nem, akkor anyu vagy Mio biztos megtennék. Nem bírom annyira a Mungot vagy alapból az Ispotályokat, lehet ezért is nem mentem gyógyítónak. Igaz minden bizonnyal gyógyítóként más lehet benne járni-kelni, mint betegként, de akkor is. Pénteken is elég nehéz volt bemennem, a leletekért, amit továbbíthatok a jelentkezésemmel a Parancsnokságra. Több évfolyamtársammal is összefutottam, akik szintén most végeztek és a leleteket hajkurászták, így majdnem háromnegyed órámba telt eljutni a kijelölt gyógyítóhoz, ahol még egy öt fős sort is kivárhattam. Szörnyen frusztráló várakozni egy ispotályban. Még az egészséges emberekben is kételyek merülnek fel és azon jár az agyuk, hogy mi van ha … Kissé idegesen sétáltam be a gyógyítóhoz, aki elvégezte a vizsgálatokat és azoknak a kielemzését.
- Jó napot! - köszöntem nyugodt hangon.
- Jó napot kisasszony! Foglaljon helyet. - mosolyog kedvesen és az asztalával szemben lévő kényelmes karosszékre mutat. - Megmondaná a nevét, kérem, - kérdezi.
- Ginevra Potter vagyok. - válaszolok készségesen aztán egy pálcaintés következtében egy mappa repül a kezébe. Kinyitja és a papírokat kezdi nézni. Végül elmosolyodik én meg megnyugszom. Akkor nem lehet baj, nem igaz?
- Tessék, ezt olvassa végig Mrs Potter. - nyom a kezembe egy lapot a sok közül. - Mindenképpen el kell látogatnia egy szakgyógyítóhoz, amilyen hamar csak lehet. - hangjában nem fedezek fel semmit, de a hasam görcsbe rándul, mégis miért kéne szakorvoshoz mennem? Gyorsan futom át a papírt, a betűk folynak a szemem előtt és amire a lényeghez érek az állam a padlóra esik és csak nézem az okát a kivizsgálásnak. Aztán a gyógyító kedves mosolyára néztem, majd magamra és a újra a kezemben tartott papírra.
- Ez … ez … - nem vagyok képes felfogni a dolgot, teljesen váratlanul ért. - Terhes vagyok? - kérdezem döbbenten az gyógyítót.
- Nagyon úgy fest Mrs Potter, de ez csak egy gyors vizsgálat volt, nem állíthatom teljesen biztosan, ezért is mondtam, hogy menjen el szakemberhez, egy komolyabb kivizsgálásra, a maga és a baba egészsége miatt. Gratulálok Mrs. Potter. - mosolyog tovább, én pedig kezdem felfogni, legalábbis tudatilag, azt hiszem. Én is mosolygok, a kezem a hasamra simítom.
- Köszönöm. Viszontlátásra. - lépek ki a rendelőből és leülök, újra megnézem a lapot, hogy nem csak álmodtam-e az egészet? De nem, még mindig ott van. Mosolyogva mentem és szereztem időpontot, kis híján ugrándoztam, mint egy óvodás. Amikor hazaértem, Teddy épp délutáni sziesztát tartott, míg Meda olvasott valamit én meg gyorsan bementem a szobába, még egyszer utoljára megnéztem a papírt és elrejtettem, hogy Harry egyenlőre ne találja meg. Majd csatlakoztam Medahoz.
- Na mi volt? -kérdezte letéve a könyvet és rám figyelve.
- Semmi érdekes, csak … még el kell mennem még egy vizsgálatra, de nincs semmi bajom, csak biztosra akarnak menni. - válaszolok kitérően. Meda vizslató tekintete zavaró, de próbálok nyugodt maradni és nem mocorogni.
- Biztos ez? - kérdezi megerősítést várva.
- Teljesen. - mosolyogtam rá. - Mit olvasol? - kérdeztem, elterelve a figyelmét és elkezdte mesélni, pont az izgalmas résznél hagyta abba, így mondtam, hogy csak olvassa, addig én a gondolataimba merültem. Remélem Harry örülni fog. Egy közös baba, már egy darabja szeretett volna babát és mi tagadás én per pillanat a fellegekben járok, úgy érzem magam mint a mennyországban. Hirtelen minden a helyére kattant körülöttem, leszámítva Voldemortot … Hamar kivertem Voldemortot a fejemből, most csak a boldogságra koncentráltam, azt mondják a baba érzi az anyukája érzéseit és a pozitív érzések jót tesznek neki. Én pedig mindent meg akarok neki adni, azt akarom, hogy ő legyen a legeslegboldogabb és legegészségesebb kisbaba. És ezért mindent megteszek, amit csak kell. A nap további része már egész jól ment, Teddy elvonta a figyelmem, de miután lefeküdt újra az aggodalom vette át az öröm helyét. Hiába tudtam, hogy nem tesz jót, nem tudtam semmivel sem elfoglalni magam, amíg Harry haza nem jött épen és egészben. Elmesélte, hogy mi történt ma. Egy újabb megszállást, amit sikeresen végrehajtottak pár halálfaló családnál és kaptak híreket Voldemortról is, ami számomra annyit tesz, több eséllyel támad, és Harry még nagyobb veszélyben van. Egyszer bele fogok őrülni a várakozásba. De ahogy Harry hazaért teljesen felszabadultan mosolyogtam és csókoltam meg, aztán előkészítettem neki a vacsit. Amíg mesélt, elmondta milyen mozgalmas napja volt. Én pedig figyelmesen hallgattam, amikor befejezte, már nyugodtan evett, én meg csak néztem őt.
- Tényleg, voltál az ispotályban? - kérdezte egyszer csak és én nem tudtam, hogy mit mondhatnék. Amíg nem megyek el szakgyógyítóhoz jobb ha nem tudja, így csak mosolyogtam.
- Igen, minden a rendben, de csak később tudom leadni a jelentkezésem a Minisztériumba. - válaszolom a felszínes igazságot.
- Ennek örülök, tudod, hogy nem akarom, hogy Voldemort megint bántson és belekeveredj még jobban a sűrűjébe … - szorítja meg a kezem én pedig csak mosolygok. Örülök, hogy ennyivel sikerült elintéznem. Mivel holnap Harry megy dolgozni én meg megyek az ispotályba, hogy kivizsgáljanak. Miután Harry elment, és a reggeli játék után a délutáni szieszta alatt mentem el. A váróban a kezemet tördeltem, hogy hívjanak már be. Ahogy behívott a gyógyító és lezártuk az illedelmes üdvözlést kedvesen megkért, hogy feküdjek le a beteg ágyra, aminek már csak a gondolatától is rosszul lettem. De végül nagy nehezen csak lefeküdtem. A pálcáját végig húzta a hasamon miközben számomra érthetetlen bűbájokat mormogott. Mind más színű volt és nem tudtam eldönteni, hogy ez jó-e vagy rossz. Félve néztem a gyógyító komoly arcára, de aztán ahogy befejezte a mormogást egy kedves mosolyt villantott rám és közölte, hogy tényleg állapotos vagyok. 11 hetes terhes vagyok, azt mondja, csodálja, hogy nem vettem észre. Hát nem igazán volt időm magammal foglalkozni … persze írt fel valamilyen erősítő bájitalt és a szokásos rizsával jött, hogy ne izgassam fel magam meg ne erőltessem meg magam. És két hónap múlva kell visszamennem, ha csak nem történik valami. Ugyanolyan boldogan mentem haza, mint az előző nap. Meda már egy szót sem szólt, csak mindent tudóan mosolygott. Addig gondolataim elterelődtek, hogy mégis hogy mondhatnám el Harry-nek. Izgatottan vártam, hogy hazaérjen, pedig este még Szonja is átjött, nem mondtam neki semmit, tudom, hogy egyenlőre annál jobb, minél kevesebben tudják. Miután elment szinte már a körmömet rágtam, az izgatottságtól most még az aggodalmammal is felvette a versenyt, de hogy őszinte legyek, nem tudom, hogy melyiknek drukkoljak. Amikor Harry hazajött, eléggé ideges volt, és miközben vacsorázott elmondott mindent, hogy a mai nap tíz auror is meghalt és kettőt elfogtak. Dühös volt és aggódott. Mikor elmesélte az egész story-t és megkérdezte, hogy mi volt ma én csak sablonosan meséltem el. Rájöttem, hogy most épp arra van a legkevesebb szüksége, hogy még miattunk is aggódjon. Nehéz volt megfékezni a kezem, hogy ne simogassam meg a hasam. De megálltam és visszafojtottam ezt az örömhírt. És ahogy körbe néztem láttam, hogy egy halott sincs itthon sem a nappaliban sem a hálóban, meglepődtem, idáig mindig itt volt valamelyikük. De igazából elsiklottam efölött az infó fölött, főleg, miután másnap újra itt voltak. Tudom, mert láttam őket, mielőtt még a wc fölé görnyedve találtam magam a mosdóban. Harry fel sem ébredt, nem csodálom, amilyen fáradt lehet, talán épp ezért nem vette észre, mivel ez nem most kezdődött, már lassan két hete tart, csak eddig nem foglalkoztam vele, most viszont már tudom az okát és csak pillanatnyilag zavar, mivel utána rögtön rájövök, hogy a picur miatt van, aki bennem növekszik és ettől valahogy sokkal elviselhetőbb minden. A nap olyan hamar elment, hogy alig vettem észre, csupán akkor figyeltem, amikor Meda Teddy lefektetése után mondott.
- Ginny, tudom, hogy terhes vagy. - hangja nyugodt volt, míg én döbbenten vizslattam.
- Hogy? - kérdeztem sokkolva.
- Én is voltam terhes. Tudom, hogy milyen, engem nem csaphatsz be.
- Nem is állt szándékomban csak …
- Oké, tudom én. De mondd csak, Harry miért nem tudja még? - mosolyog.
- Mert még nem tudtam neki elmondani. Úgy értem annyi dolga van, a munkája most nagyon lefoglalja, jobb, ha csak a munkára koncentrál és nem aggódik még miattunk is. Gondolj bele, mi lenne, ha megtudná, hogy úton van a gyermekünk? Még többet aggódna, hiába ígértem meg, hogy távol tartom magam Voldemorttól. - sóhajtottam.
- Ginny, tudnia kell. - Meda hangja komolyan cseng, míg én csak felsóhajtok és tagadóan csóválom a fejem, ha ennek az egésznek vége lesz, elmondom neki, feltéve, ha addig titokban tudom tartani …