Sziasztok!
Skacok én mindent megteszek, ami csak tőlem telik, szóval ez kissé bensőséges rész, ha úgy vesszük … De még semminek sincs vége :) majd meglátjátok :) Remélem azért tetszeni fog :D
Ha van kedvetek hallgassátok meg hozzá Three Days Grace-től a Get out alive c. számot.
Puszi: LilyV
xoxoxoxoxo
Skacok én mindent megteszek, ami csak tőlem telik, szóval ez kissé bensőséges rész, ha úgy vesszük … De még semminek sincs vége :) majd meglátjátok :) Remélem azért tetszeni fog :D
Ha van kedvetek hallgassátok meg hozzá Three Days Grace-től a Get out alive c. számot.
Puszi: LilyV
xoxoxoxoxo
„Tudom,
hogy valahol kint vagy. Valahol messze. Bárcsak visszajönnél.
A szomszédaim szerint megőrültem. De nem értik,
hogy te vagy a mindenem. Éjjel, amikor a csillagok világítják
be a szobám. Egyedül vagyok. A Holdhoz beszélek.”
/Bruno Mars – Talking to the Moon c. száma/
/Bruno Mars – Talking to the Moon c. száma/
Azonnal
kellett cselekednem, és kirángatni magamat a sokkból.
- Köszönöm! - súgtam halkan és küldök egy patrónust Harry-nek. Meda tovább figyel árgus szemekkel, míg én magamra kényszerítem a nyugalom álcáját de az aggodalom rettenetesen mardos belülről. Még Teddy is érzi, hogy valami nincs rendben, mert szokatlanul csendben ücsörög. Pár perccel később Harry jellegzetes szarvas patrónusa szalad be a falakon.
"Menjetek az Odúba, azonnal!"
Nekem aztán nem kellett kétszer mondani.
- Meda, pakoljunk, egy ideig visszamegyünk az Odúba! - mondtam, tudom, hogy ő is hallotta, csak még nem tudja, hogy mégis miért. Andromedaval amilyen gyorsan csak tudtunk összepakoltunk pár cuccot, míg Teddy nevetgélve ugrándozott, mivel az Odúban mindig ő van a figyelem középpontjában. Igaz itthon sincs hiánya figyelemben. Csak pár létfontosságú dolgot pakoltunk össze, aztán azonnal használtuk a hopphálózatunkat, ami össze van kötve az Odúval. Láttam a döbbenetet a szüleim és a testvéreim arcán.
- Ma este elkezdődik a végső harc. - mondtam halkan, és ettől olyan drámaivá vált a helyzet, hogy teljesen megdöbbentem. Én nem akartam senkit sem megrémíteni. De láttam az arcukon, hogy ez sikerült. George és Ron azonnal használatba vették a kandallót, de pár perccel később, mi lezártuk azt, hogy véletlenül se használhassák azt a halálfalók. Anyuék idegesen tipródtak és Meda arca is gondterhelt volt. Nem kellett mondania, hogy miért … Dorara és Tedre emlékezteti ez őt, felidézve a veszteségeit. És nem csak ő van így ezzel. Nekünk is eszünkbe jut Fred. S valószínűleg mindenkinek eszébe jut, valaki, akit a csaták során veszített el, a halálfalók vagy Voldemort miatt. Késő délután az Odú kihalt, egyedül csak Teddy és én maradtunk itt. A bátyáim az aurorságon, a szüleim Meda és Mio pedig a Rend főhadiszállására mentek, hogy kiokoskodjanak valamit. Idegesített, hogy én nem tehetek semmit, csak ülök itthon és tövig rágom a körmeimet. Persze értem én, hogy itt van a baba, meg valakinek Teddy-re is vigyáznia kell, de már semmi mást nem akarok jobban, minthogy ennek vége legyen és mindenki épségben megússza. Tudom, hogy nehéz lesz, de nem tudom hogy viselném el, ha valaki meghalna, főleg, ha Harry lenne az …
- Köszönöm! - súgtam halkan és küldök egy patrónust Harry-nek. Meda tovább figyel árgus szemekkel, míg én magamra kényszerítem a nyugalom álcáját de az aggodalom rettenetesen mardos belülről. Még Teddy is érzi, hogy valami nincs rendben, mert szokatlanul csendben ücsörög. Pár perccel később Harry jellegzetes szarvas patrónusa szalad be a falakon.
"Menjetek az Odúba, azonnal!"
Nekem aztán nem kellett kétszer mondani.
- Meda, pakoljunk, egy ideig visszamegyünk az Odúba! - mondtam, tudom, hogy ő is hallotta, csak még nem tudja, hogy mégis miért. Andromedaval amilyen gyorsan csak tudtunk összepakoltunk pár cuccot, míg Teddy nevetgélve ugrándozott, mivel az Odúban mindig ő van a figyelem középpontjában. Igaz itthon sincs hiánya figyelemben. Csak pár létfontosságú dolgot pakoltunk össze, aztán azonnal használtuk a hopphálózatunkat, ami össze van kötve az Odúval. Láttam a döbbenetet a szüleim és a testvéreim arcán.
- Ma este elkezdődik a végső harc. - mondtam halkan, és ettől olyan drámaivá vált a helyzet, hogy teljesen megdöbbentem. Én nem akartam senkit sem megrémíteni. De láttam az arcukon, hogy ez sikerült. George és Ron azonnal használatba vették a kandallót, de pár perccel később, mi lezártuk azt, hogy véletlenül se használhassák azt a halálfalók. Anyuék idegesen tipródtak és Meda arca is gondterhelt volt. Nem kellett mondania, hogy miért … Dorara és Tedre emlékezteti ez őt, felidézve a veszteségeit. És nem csak ő van így ezzel. Nekünk is eszünkbe jut Fred. S valószínűleg mindenkinek eszébe jut, valaki, akit a csaták során veszített el, a halálfalók vagy Voldemort miatt. Késő délután az Odú kihalt, egyedül csak Teddy és én maradtunk itt. A bátyáim az aurorságon, a szüleim Meda és Mio pedig a Rend főhadiszállására mentek, hogy kiokoskodjanak valamit. Idegesített, hogy én nem tehetek semmit, csak ülök itthon és tövig rágom a körmeimet. Persze értem én, hogy itt van a baba, meg valakinek Teddy-re is vigyáznia kell, de már semmi mást nem akarok jobban, minthogy ennek vége legyen és mindenki épségben megússza. Tudom, hogy nehéz lesz, de nem tudom hogy viselném el, ha valaki meghalna, főleg, ha Harry lenne az …
(Harry
szemszöge)
Ahogy megkaptam Gin üzenetét, azonnal intézkedtem is. Persze először még válaszoltam neki, hogy sürgősen menjenek az Odúba, ott biztonságban lesznek, szinte jobban őrzött hely, mint a főhadiszállás. Ezután szóltam a miniszternek, hogy készüljön fel és én is felkészítettem az aurorokat, azok, akik most nem voltak a Minisztériumba behívattam és kiadtam a parancsot, miszerint 80-an itt maradnak és figyelik a Minisztériumot, nehogy rajta üssenek, míg a maradék több száz auror körbe veszi Godric's Hollow-i erdőt. De addig még ki kell okoskodni valami működő támadási stratégiát, ami azért nem valami könnyű. Összehívtam a legmegbízhatóbb és egyben legjobb aurorjaimat, hogy kidolgozzunk egy haditervet. Úgy döntöttünk végül, hogy a csapat kétharmadával megpróbáljuk bekeríteni az erdőt, míg a marad egy harmad később csatlakozik, megújult energiával, erősítésként. A kora esti órákban a gyógyítók segítségét is kértük, hogy a sebesülteket majd lássák el. Persze az ispotály szívélyesen nyújt nekünk segítséget. Ezért egy gyógyító csapat lesz Godric's Hollow varázslók által lakta részében, hogy azonnal cselekedni tudjanak. Persze számukra is biztosítjuk a terepet, hogy ők ne kerüljenek közvetlen veszélybe, már ha van más lehetőség is. Nem sokkal sötétedés után meg is érkeztünk Godric's Hollowba. Kiosztottuk a csapatokat és a feladatokat is. Elhangzott pár bátorító szó, bár nem hinném, hogy van bármi jelentőségük a halál torkában. Ez az idő, amikor minden másodperc egy órának hat. A lélegzet visszafojtó várakozás, amikor még a légy zümmögését is hallani lehet. Mikor az ember azon töri a fejét, hogy vajon mindenki fél, vagy csak ő? Mi van akkor, ha az ellenség meghallja a szív hangos damdamját ezzel árulva a szándékait? Mindenki próbálja azt mutatni, hogy nem fél, de ez csupán hazugság! Mind félünk és a végső csata előtt gondolatban elbúcsúzunk a szeretteinktől, elgondolkozunk a jövőn, amit együtt élhetnénk, vagy a végre nem hajtott dolgok tárháza borítja ránk tartalmát azokkal a bizonyos dolgokkal, amiket meg kellett volna tennünk. Aztán egyszer csak a másodpercek vad vágtába kezdenek és az idő loholva megindul előre, a szív még gyorsabban ver, a kezek remegnek a koncentrálástól és amikor már azt hinné az ember, hogy itt helyben rosszul lesz vagy feldobja a talpát megjelennek a halálfalók. A szív kihagy egy ütemet, aztán újra újult erővel dobog, felkészítve a testet az ütközetre. A kezek abbahagyják a remegést, a félelem alábbhagy, s helyét a remény, a harci vágy és az eszelős őrület veszi át. Nézzük, ahogy a halálfalók sötét foltjaik, fekete talárjaik lobognak a szélben, ahogy a sötét éjszakai levegő meglengeti őket szaladás közben. Még mindenki elmormolja magának az utolsó imáját, hogy aztán mi is rohanásba kezdjünk és öldössük vagy kábítsuk el az ellenséget. A hűvös éjszakai levegőt a mélyről jövő fájdalmas sikolyok töltik ki s fénylő színes átkok cikázása tarkítja a sötétséget. Egyre beljebb nyomulok a halálfalók tömegében, keresve a fő ellenséget, a vezetőjüket. De nem látom sehol sem. De addig is egymás után fegyverzem le az utamba kerülőket és úgy szaladok át rajtuk mint egy zsák krumplin. Közben kisöpröm magamból az aggodalmat és a gondolatok tömkelegét, hogy vajon mindenki egyben van-e még. A félelmet sem hagyom elfajulni magamban, szükségem van a tiszta gondolkodásra, hogy ne tegyek őrültsége és ne rohanjak a halálomba. Már így is kisebb sérüléseket szedtem össze, ahogy kitértem egy-egy felém tartó átok elől, de ennél többet nem engedhetek meg magamnak. Jobban kell figyelnem, hagynom kell az erőmből Voldemortnak is. Hálás lehetek a folyamatos testedzésnek, ha nem kviddicseztem volna, vagy edzettem volna már rég kifulladtam volna, de így egész jól bírom a strapát, miközben a halálfalók tömegét bolygatom fel Voldemort után kutakodva. Többen közülünk próbálkoztak hasonló stratégiával, hogy segítsenek nekem, megtalálni a bujkálót. A Hold állásából ítélve másfél órával később sem leltem Voldemortot és ez szörnyen aggasztott, mi van, ha ez csak egy figyelem elterelés? Igazából más a szándéka? De mit akarhat, ha nem engem megölni? A Minisztériumot? A fontosabb varázslókat elküldtük kényszer szabadságra és az ottmaradt aurorok azonnal értesítettek volna minket, ha valami gáz lett volna. De akkor meg hol a francban van? Csak kérdeznem kellett és máris megjelent. Láttam, ahogy hopponál körülbelül száz méterrel arrébb. Ez nem helyes, inkább mondhatnám úgy, hogy érzetem, hogy ő az. Éreztem a belőle áradó hidegséget és gonoszságot. Nekem sem kellett több, követtem az erőhullámait, amik nagyjából a halálfalók körgyűrűjének közepéből áradt. Tudtam, hogy engem figyelt, de mégsem közeledett felém, hanem megvárta, amíg én értem oda hozzá. Kígyószerű arca nem tükrözött semmilyen érzelmet. Nem is vártam tőle. A teste körül vibrált az energiája. El tudtam képzelni a lelki szemeimmel, hogy hogy nézhet ki ez az energia … vibráló méreg zöld. Persze nem láttam, csak érzetem, így ebben nem lehetek biztos és egyáltalán nem is fontos. Az övéhez hasonlóan az enyém is elindult forrongva a bensőmből a felszín felé, hogy megmutassa magát és harcra keljen Voldemort hatalmával. A halálfalók futva távolodtak a környezetünkből, jó 10-20 méteres távolságot tartva. Az érzés, ahogy a két erőfal egymásnak ütközött, olyan volt, mint a kisülés. Vagy a szikrák pattogása. Idegesítő és kellemetlen, de nem fájdalmas vagy unalmas. Sok erő kellett, hogy ezt fenn lehessen tartani. A szél felerősödött a két erő miatt, de mi nem zavartattuk magunkat. Nem volt semmi engedékenység vagy bemelegítés, hanem csak egymásra öntöttük az erőnket és vártuk, hogy a másik hogy tudja azt elviselni és visszatartani. Nem tudom mennyi ideig tarthatott, de már egyre nehezebben tudta ő is meg én is tartani a hatalmas erőviszonyokat. A körülöttünk lévő emberektől szabad tér tovább nőtt, főleg miután nem egy elbizakodott halálfaló figyelembe sem vette, ami körülötte folyik, míg egyik percről a másikra össze nem esett. Komolyan, hogy lehet valaki ilyen együgyű, hogy addig áll a kereszttűzben, amíg csak bírja, nem hogy kiállnak és ránk hagyná a dolgot. Úgyis rajtunk múlik minden. Amelyikünk túl éli, az nagy eséllyel nyer. De most szóba sem jöhet a menekülés vagy a feladás. Ez életre és halálra szól. Ettől a gondolattól meg kéne ijednem, legalább aggódnom kéne, de ehelyett jéghideg nyugalommal fogadom a támadást, félelem nélkül tisztára törölt aggyal, csak rá koncentrálva. De ennek az ütközetnek is egyszer csak vége, a két hatalmas mágia nem képes legyőzni a másikat, hogy fölé kerekedjen, így visszavonjuk magunkba a megmaradt muníciónkat. Talán folytathattuk volna még egy darabig, talán bírtuk volna reggelig, ami már csak 1 vagy 2 óra, de ehelyett fáradtan kapkodtuk a levegőt, mint aki körbe futotta a Földet, de ez másról szólt, ez arról szólt, hogy folytassuk a futást. És így is lett. Átkok és ellen átkok cikáztak köztünk, némelyik találkozott és kioltotta egymást, másikakat elkerültünk, vagy a felhúzott védővarázs blokkolta, ritka volt, amikor egy-egy varázs eltalált minket, de az ki tudott zökkenteni elég rendesen. Nem tudom ki hogy van ezzel, de egy csontig bevájó vágás a kézen vagy egy zúzódás az oldalon nem épp a koncentrációt segíti elő … Kezdett eldurvulni minden. Csak lődöztünk egymás felé, nem számolva azzal, hogy eltalálja-e a másikat, ezzel veszélyeztetve a környezetünket, nem mintha ez engem érdekelt volna a több tíz halálfalóval a közelünkben … már az eszméletlenség kerülgetett, amikor felkelt a nap.
Ahogy megkaptam Gin üzenetét, azonnal intézkedtem is. Persze először még válaszoltam neki, hogy sürgősen menjenek az Odúba, ott biztonságban lesznek, szinte jobban őrzött hely, mint a főhadiszállás. Ezután szóltam a miniszternek, hogy készüljön fel és én is felkészítettem az aurorokat, azok, akik most nem voltak a Minisztériumba behívattam és kiadtam a parancsot, miszerint 80-an itt maradnak és figyelik a Minisztériumot, nehogy rajta üssenek, míg a maradék több száz auror körbe veszi Godric's Hollow-i erdőt. De addig még ki kell okoskodni valami működő támadási stratégiát, ami azért nem valami könnyű. Összehívtam a legmegbízhatóbb és egyben legjobb aurorjaimat, hogy kidolgozzunk egy haditervet. Úgy döntöttünk végül, hogy a csapat kétharmadával megpróbáljuk bekeríteni az erdőt, míg a marad egy harmad később csatlakozik, megújult energiával, erősítésként. A kora esti órákban a gyógyítók segítségét is kértük, hogy a sebesülteket majd lássák el. Persze az ispotály szívélyesen nyújt nekünk segítséget. Ezért egy gyógyító csapat lesz Godric's Hollow varázslók által lakta részében, hogy azonnal cselekedni tudjanak. Persze számukra is biztosítjuk a terepet, hogy ők ne kerüljenek közvetlen veszélybe, már ha van más lehetőség is. Nem sokkal sötétedés után meg is érkeztünk Godric's Hollowba. Kiosztottuk a csapatokat és a feladatokat is. Elhangzott pár bátorító szó, bár nem hinném, hogy van bármi jelentőségük a halál torkában. Ez az idő, amikor minden másodperc egy órának hat. A lélegzet visszafojtó várakozás, amikor még a légy zümmögését is hallani lehet. Mikor az ember azon töri a fejét, hogy vajon mindenki fél, vagy csak ő? Mi van akkor, ha az ellenség meghallja a szív hangos damdamját ezzel árulva a szándékait? Mindenki próbálja azt mutatni, hogy nem fél, de ez csupán hazugság! Mind félünk és a végső csata előtt gondolatban elbúcsúzunk a szeretteinktől, elgondolkozunk a jövőn, amit együtt élhetnénk, vagy a végre nem hajtott dolgok tárháza borítja ránk tartalmát azokkal a bizonyos dolgokkal, amiket meg kellett volna tennünk. Aztán egyszer csak a másodpercek vad vágtába kezdenek és az idő loholva megindul előre, a szív még gyorsabban ver, a kezek remegnek a koncentrálástól és amikor már azt hinné az ember, hogy itt helyben rosszul lesz vagy feldobja a talpát megjelennek a halálfalók. A szív kihagy egy ütemet, aztán újra újult erővel dobog, felkészítve a testet az ütközetre. A kezek abbahagyják a remegést, a félelem alábbhagy, s helyét a remény, a harci vágy és az eszelős őrület veszi át. Nézzük, ahogy a halálfalók sötét foltjaik, fekete talárjaik lobognak a szélben, ahogy a sötét éjszakai levegő meglengeti őket szaladás közben. Még mindenki elmormolja magának az utolsó imáját, hogy aztán mi is rohanásba kezdjünk és öldössük vagy kábítsuk el az ellenséget. A hűvös éjszakai levegőt a mélyről jövő fájdalmas sikolyok töltik ki s fénylő színes átkok cikázása tarkítja a sötétséget. Egyre beljebb nyomulok a halálfalók tömegében, keresve a fő ellenséget, a vezetőjüket. De nem látom sehol sem. De addig is egymás után fegyverzem le az utamba kerülőket és úgy szaladok át rajtuk mint egy zsák krumplin. Közben kisöpröm magamból az aggodalmat és a gondolatok tömkelegét, hogy vajon mindenki egyben van-e még. A félelmet sem hagyom elfajulni magamban, szükségem van a tiszta gondolkodásra, hogy ne tegyek őrültsége és ne rohanjak a halálomba. Már így is kisebb sérüléseket szedtem össze, ahogy kitértem egy-egy felém tartó átok elől, de ennél többet nem engedhetek meg magamnak. Jobban kell figyelnem, hagynom kell az erőmből Voldemortnak is. Hálás lehetek a folyamatos testedzésnek, ha nem kviddicseztem volna, vagy edzettem volna már rég kifulladtam volna, de így egész jól bírom a strapát, miközben a halálfalók tömegét bolygatom fel Voldemort után kutakodva. Többen közülünk próbálkoztak hasonló stratégiával, hogy segítsenek nekem, megtalálni a bujkálót. A Hold állásából ítélve másfél órával később sem leltem Voldemortot és ez szörnyen aggasztott, mi van, ha ez csak egy figyelem elterelés? Igazából más a szándéka? De mit akarhat, ha nem engem megölni? A Minisztériumot? A fontosabb varázslókat elküldtük kényszer szabadságra és az ottmaradt aurorok azonnal értesítettek volna minket, ha valami gáz lett volna. De akkor meg hol a francban van? Csak kérdeznem kellett és máris megjelent. Láttam, ahogy hopponál körülbelül száz méterrel arrébb. Ez nem helyes, inkább mondhatnám úgy, hogy érzetem, hogy ő az. Éreztem a belőle áradó hidegséget és gonoszságot. Nekem sem kellett több, követtem az erőhullámait, amik nagyjából a halálfalók körgyűrűjének közepéből áradt. Tudtam, hogy engem figyelt, de mégsem közeledett felém, hanem megvárta, amíg én értem oda hozzá. Kígyószerű arca nem tükrözött semmilyen érzelmet. Nem is vártam tőle. A teste körül vibrált az energiája. El tudtam képzelni a lelki szemeimmel, hogy hogy nézhet ki ez az energia … vibráló méreg zöld. Persze nem láttam, csak érzetem, így ebben nem lehetek biztos és egyáltalán nem is fontos. Az övéhez hasonlóan az enyém is elindult forrongva a bensőmből a felszín felé, hogy megmutassa magát és harcra keljen Voldemort hatalmával. A halálfalók futva távolodtak a környezetünkből, jó 10-20 méteres távolságot tartva. Az érzés, ahogy a két erőfal egymásnak ütközött, olyan volt, mint a kisülés. Vagy a szikrák pattogása. Idegesítő és kellemetlen, de nem fájdalmas vagy unalmas. Sok erő kellett, hogy ezt fenn lehessen tartani. A szél felerősödött a két erő miatt, de mi nem zavartattuk magunkat. Nem volt semmi engedékenység vagy bemelegítés, hanem csak egymásra öntöttük az erőnket és vártuk, hogy a másik hogy tudja azt elviselni és visszatartani. Nem tudom mennyi ideig tarthatott, de már egyre nehezebben tudta ő is meg én is tartani a hatalmas erőviszonyokat. A körülöttünk lévő emberektől szabad tér tovább nőtt, főleg miután nem egy elbizakodott halálfaló figyelembe sem vette, ami körülötte folyik, míg egyik percről a másikra össze nem esett. Komolyan, hogy lehet valaki ilyen együgyű, hogy addig áll a kereszttűzben, amíg csak bírja, nem hogy kiállnak és ránk hagyná a dolgot. Úgyis rajtunk múlik minden. Amelyikünk túl éli, az nagy eséllyel nyer. De most szóba sem jöhet a menekülés vagy a feladás. Ez életre és halálra szól. Ettől a gondolattól meg kéne ijednem, legalább aggódnom kéne, de ehelyett jéghideg nyugalommal fogadom a támadást, félelem nélkül tisztára törölt aggyal, csak rá koncentrálva. De ennek az ütközetnek is egyszer csak vége, a két hatalmas mágia nem képes legyőzni a másikat, hogy fölé kerekedjen, így visszavonjuk magunkba a megmaradt muníciónkat. Talán folytathattuk volna még egy darabig, talán bírtuk volna reggelig, ami már csak 1 vagy 2 óra, de ehelyett fáradtan kapkodtuk a levegőt, mint aki körbe futotta a Földet, de ez másról szólt, ez arról szólt, hogy folytassuk a futást. És így is lett. Átkok és ellen átkok cikáztak köztünk, némelyik találkozott és kioltotta egymást, másikakat elkerültünk, vagy a felhúzott védővarázs blokkolta, ritka volt, amikor egy-egy varázs eltalált minket, de az ki tudott zökkenteni elég rendesen. Nem tudom ki hogy van ezzel, de egy csontig bevájó vágás a kézen vagy egy zúzódás az oldalon nem épp a koncentrációt segíti elő … Kezdett eldurvulni minden. Csak lődöztünk egymás felé, nem számolva azzal, hogy eltalálja-e a másikat, ezzel veszélyeztetve a környezetünket, nem mintha ez engem érdekelt volna a több tíz halálfalóval a közelünkben … már az eszméletlenség kerülgetett, amikor felkelt a nap.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése