29. Fejezet - Ghost speaks

Sziasztok!
Sajnálom, hogy késtem, de eléggé zsúfolt volt az előző hetem :/ És sajnos kicsit rövidebb fejezet is lett, mint a megszokott, de azért remélem tetszeni fog.
Hallgassátok meg hozzá Bruno Mars Talking to the Moon c. számot. Tudom, nagyon más a szövege, de azért vannak benne passzoló részek.
Puszi: LilyV
xoxoxoxoxoxoxoxo

 

Tudom, hogy valahol kint vagy. Valahol messze. Bárcsak visszajönnél. A szomszédaim szerint megőrültem. De nem értik, hogy te vagy a mindenem. Éjjel, amikor a csillagok világítják be a szobám. Egyedül vagyok. A Holdhoz beszélek.”
/Bruno Mars – Talking to the Moon/

 

Még Harry-vel elmentünk új évkor az új év köszöntő buliba az auror Parancsnokságon. De aztán az esküvőnk került az elsődleges témává. Végül a tavaszi szünetre ütemeztük be. Persze mindent megbeszéltünk Harry-vel. Kis esküvőnek terveztük és az is lett. Nem volt semmi cicoma, hetedhét országra szóló buli és a jó ég sem tudja hány vendég. Csak egy ünnepi vacsora volt egy szolidan díszítette asztal körül. És én tökéletesen boldog voltam, ez volt életem legszebb napja. Nem volt az a kislány álma, de én már rég kinőttem abból a korból és beláttam, hogy nem a külcsín számít, hanem csak az érzések és az az „Igen”. A hatalmas esküvők pusztán arra jók, hogy az emberek csámcsogjanak rajtuk, vagy hogy megmutassák velük, hogy ezt is megtehetik. De most veszélyes időket élünk és nem épp a legbiztonságosabb Harry James Potter esküvőjén megjelenni. Olyan lett volna, mint egy hatalmas vöröslő céltábla Voldemortnak. Harry megígérte, hogyha vége lesz ennek az egésznek lesz rendes esküvőnk, de hogy őszinte legyek én nem igen akarok még egy esküvőt egy hatalmas felhajtással … Valamilyen természet feletti csodának köszönhetően a mi kis esküvőnk mindenféle rajtaütés nélkül lezajlott, igaz, Harry-nek el kellett mennie a végén, mert találtak egy halálfaló-fészket. Remek időzítés … Mindegy, tudom, hogy ezzel jár egy auror élete és már nagyon jól kezdek hozzászokni. Hajnalban ért csak haza, de én megvártam és volt értelme a várakozásnak. Aztán minden fojtatódott tovább. Pár nappal később újra iskolába kellett mennem. És újra kezdetét vette a szörnyű tanulás a köbön a záróvizsgáimra, azonban ez nem volt elég, a halálfaló razziák újrakezdődtek, a Minisztérium dolga megduplázódott. Harry mesélte, hogy megint sok dementor tűnt el az Azkabanból és más börtönökből. Nem volt nehéz kitalálni, hogy kihez csapódtak azok az undorító csuklyás szörnyek … Ha ez nem lenne elég a halálfalók száma a jó ég tudja hányszorosára növekedett. Mindenhol ott hemzsegtek és az aurorok sem tudtak ennyi felé szakadozni. Végül a kormány döntött. Számára és remélhetőleg a mágus világ számára is a lehető legjobb döntést hozta. Növelte az auror képzését. Ami persze nekünk aurornak készülőknek maga volt a pokol. Amikor már épp örültünk volna a záróvizsgák után a nyárnak és pár hónap pihenésnek, tanulás nélkül. Erre a kormány eltörölte, hogy az aurorok hamarabb végezzenek és többen legyenek a parancsnokságon. Nem túlzok, ha azt mondom, hogy kibuktunk … mind! Értjük mi, hogy a kormánynak annál jobb, minél több aurorja van, de ez már túlzás. Épp a legmelegebb nyári hónap köszöntött be, amikor már mind besokkoltunk az egésztől. Ilyen elviselhetetlen hőségben az ember lánya fürödni akar valahol a medence partján. Én személy szerint ennél jobb alkalmat el sem tudnék képzelni, hogy Teddy-vel Medaval, Harry-vel és mindenki mással, aki épp csatlakozni kíván hozzánk egy vízi parkban fürödni … Persze csak akkor, ha Harry nemcsak éjszakánként járna haza és reggel nem menne dolgozni, nekem meg nem kéne a tanulással és a gyakorlással szenvednem. Szonja és Rachel is kikészültek, míg Mio újult energiával lógott velünk, persze neki szünet van. Miért is nem gyógyítónak mentem én is? Késő bánat eb gondolat … vagy hogy is szól a mondás? Amikor már azt hittük ennél rosszabb már nem is lehetne, persze, hogy lehet. Miért ne lehetne? A féléves képzést nemhogy nyáron rögtön folytatták, de három hónaposra csökkentették. Így hát egész nap benn kellett lennünk az Aurorképzőn. Néha még az is megesett, hogy Harry hamarabb volt otthon, mint én! Ami azért nagy szó. Igaz ez csak hülye diákok szánalom keltése, semmi több. Nekünk egy szavunk nem lehet, azok után, amit Harry-éknek kell tenniük a Parancsnokságon, mi tejben vajban fürdünk. Igaz Harry aggódik, hogy túlhajszolom magam. Most komolyan, ő aggódik miattam? Mikor ő kockáztatja az életét minden egyes nap. Ha ő aggódik én belepusztulok az aggodalomba és szó mi szó néha komolyan így van. Ahányszor hazaérek, letelepedek a kanapéra és tanulásközben folyton az ajtót szuggerálom, hogy nyíljon már ki és jöjjön be Harry. Amikor még a szokásosnál is később jött, úgy éreztem, itt őszülök meg helyben. De az egyik ilyen alkalommal nyár közepén felborult minden. Hirtelen a halottak szája megeredt. Ez már szinte csodának számított. Hulla fáradtan ültem a kanapén az ajtót nézve, miközben az egy hónap múlva esedékes záróvizsgámra próbáltam megjegyezni a varázsszavakat. Mit ne mondjak nem haladtam túl gyorsan. Megint az a kedves női hangú szellem szólalt meg, de a hangja most nem melegen, hanem távolian csengett, mintha még visszhangzott volna is. De azért a melegség még mindig ott lapult benne.
- Figyelj rám, Ginny! - szólt, én meg úgy kaptam rá a fejem, mint aki szellemet lát, ami elég ironikus, mivel szellemet látok … Feszült figyelmet fordítottam rá. - Közeledik az idő …
- Az idő? Vodlemort újra fel fog bukkanni? - kérdezem feszült izgatottsággal.
- Közeleg az idő … Harry-nek szembe kell néznie vele, le kell győznie őt. - súgja.
- Mikor? Hogyan? - faggatózom.
- Nem tudjuk pontosan. De hamarosan. Két hónapon belül. Meg kell állítania. Figyelmeztetned kell!
- Még szép! Tudtok még valamit? Bármit? - kérdezem reménytelien.
- Sajnáljuk, de nem. - mondta szomorkásan.
- Köszönjük. - mondom kedvesen, miközben az aggodalom tovább fokozódik, ezzel a kijelentéssel … két hónapon belül … Félek, hogy baja esik. Még nagyobb aggodalommal fürkésztem az ajtót, már meg sem próbáltam tanulni … úgy sem menne. És végig a mondottakon járt az agyam, azonban amikor Harry betoppant megkönnyebbülten sóhajtottam fel.
- Édesem, minden oké? - kérdezte aggodalmasan én meg azonnal felpattantam és a nyakába ugrottam.
- Igen, csak aggódtam. - öleltem tovább, ő meg nyugtatóan simogatta a hátam, amíg a szobánkba nem kísért.
- Megígértem, hogy vigyázok magamra Kicsim. - mosolyog rám és tovább simogat.
- Tudom, de nem vagy mindenható Drágám. - néztem a szemeibe, ő meg durcás arcot vágott, de az ajaki gyanúsan remegtek a visszafojtott nevetéstől. - Hé, tudod, hogy ez igaz. -mosolyogtam rá.
- Jól van, jól van. Ki tudnál engesztelni … - hozta fel békülékenyen és meg sem várta a válaszomat, nem mintha ellenkeztem volna az ajánlatával … Nem olyan sokkal később már csak öleltük egymást és hát nem igazán lett volna más alkalmam elmondani neki a hallottakat …
- Képzeld, megszólaltak a néma csuklyások … - kezdtem azonnal ő meg meglepetten pislogott.
- Na tessék. Pedig komolyan azt hittem már csak kussolnak. - csóválja a fejét. -Egyébként most is itt vannak? - kérdezte és én körbenéztem, hogy megkönnyebbülten konstatáljam, hogy nincsenek itt.
- Úgy tűnik legalább nem perverzek … - mosolyogtam rá.
- Ez is valami. - nevetett fel. - És mit mondtak? - mosolygott, de az én mosolyom elhalványodott és ezt ő is észrevette.
- Azt mondta, hogy közeledik a végső ütközet. - bújtam hozzá szorosabban.
- Tudják, mikor? - kérdezi tárgyilagosan.
- Két hónapon belül. - válaszolok. Nem mond semmit, csak a gondolataiba merül, én meg nem akarom zavarni. De aztán annyira elálmosodom a csendtől, hogy végül hozzábújtam. - Kérlek nagyon vigyázz magadra! - súgtam félkómásan.
- Mindig vigyázok, Szerelmem. - simogat nyugtatóan.- Nem lesz semmi baj. - Még kaptam egy puszit a fejemre, aztán már aludtam is. Az aggodalom  egyre csak fokozódott, alig bírtam tanulni, csak akkor ment, ha Szonja vagy Rachel segítettek, ezzel elterelve a figyelmemet is. Harry pedig aranyosan mind nap küldött pár patrónust, hogy mikor  jön nagyjából haza meg hogy ne aggódjak ... Könnyű azt mondani, hogy ne aggódjak.