27.Fejezet – The ghosts

Sziasztok!
Na szóval, picikét több kiderül a mi kis szellemeinkről, de korántsem elég :D
Nem is tudom, hogy mit írhatnék még, szóval élvezzétek ki az utolsó két hetet a nyári szünetből! :
Ajánlom hozzá Christian Perrytől a Thousand years c. számot. Tudom, hogy hát, kissé csöpögős, de azért szép szám.
Puszi: LilyV
xoxoxoxoxoxoxoxo

 

Az élet két világa között lebeg,
mint rezgő csillag éj s nappal határán,
mi vagy, mi voltál, áh ki mondja meg?
Ki mondja meg, hogy eztán még mi vár rám?
/Byron-Don Juan/

 

Amikor már kialudtam magam, vagy legalábbis már nyitva tudtam tartani a szemem, a fehér köpenyesek még mindig itt voltak, mind a hatan. És valamilyen csoda folytán senki nem volt a szobámban. Álmosan felküzdöttem magam ülő helyzetbe, ami nem volt épp fájdalommentes. Egyenesen rájuk néztem. Furcsa volt ez az egész. Nem mondanám, hogy teljesen olyanok voltak, mint a szellemek, de nagyon hajaztak rájuk. Néha, ha rájuk figyelek, akkor sokkal láthatóbbak … teltebb alakkal, bár homályosan így is látszik a mögöttük lévő körvonalak. De amikor próbálom őket figyelmen kívül hagyni, akkor már-már áttetszőek voltak. Vajon csak a képzeletem szüleményei és begolyóztam? Vagy tényleg itt vannak? Erőt veszek magamon és a kíváncsiságom diadalmaskodik fölöttem.
- Kik vagytok? - kérdezem halkan, de rájuk nézek, egyesével végig mérem őket.
- Halottak. - szólal meg egy női hang. Lágy, meleg a barátságtól és a törődéstől. Nem hittem volna, hogy egy szellem meg tud szólalni ennyire … élően.
- Aha. - nézek rájuk tovább, összehúzott szemöldökkel. - Miért látlak titeket?
- Valószínűleg, amiért visszatértél a halálból. - válaszolja ugyanaz a nő.
- És miért vagytok itt? - kérdezem már melegebb, kedvesebb hangon. Ha ez a nő maga az ördög, akkor nagyon jól palástolja …
- Mindig itt voltunk, csak senki sem látott minket.
- Az összes halott visszatérhet így is? Ilyen szellemként vagy nem tudom miként, mint ti? És ti miért nem vagytok olyan szellemek, mint a Roxfortban lévők? - csóválom a fejem értetlenül.
- Nem. Mi mások vagyunk. Csak azok térhetnek vissza ilyen alakban, akiknek megengedik. Nagyon keveseknek engedik meg. És mi azért nem vagyunk szellemek, mert mi nem a halálunk után közvetlenül értünk vissza. Minket visszaküldtek, nem visszajöttünk.
- És miért küldtek vissza titeket? - mosolygok kedvesen, ezzel kérlelve őt a válasz után.
- Megfigyelésképp, segíteni nektek.
- Segíteni? Mégis hogyan? - kíváncsiskodom, amikor az ajtó hirtelen kitárul és Harry jön be én meg azonnal rápillantok. Mosoly ragyog ajkain, engem is mosolyra késztet.
- Pár percre magadra hagylak és máris felébredsz? - kérdezi őrjítő mosollyal.
- Hát ez van. Nehezen alszom nélküled. - mondom kedveskedően, ugyanakkor ez tény és való.
- Pedig tényleg csak pár percre mentem ki. - mosolyogva csóválja a fejét és leül velem szemben az ágyra. Eszembe jut, hogy el kéne neki mondanom ezt az egészet … de még erőt gyűjtök hozzá.
-És merre kóboroltál? - mosolygom.
- Csak a gyógyítóval beszéltem.
- Hamarabb kiengednek? - csillannak fel a szemeim.
- Ugyan Kicsim, csak négy nap. - mosolyog vidáman.
- Addig megőrülök itt. - fújtatok bosszúsan.
- Ha a bátyáid és az én közelemben nem őrültél meg, akkor ettől a négy faltól sem fogsz. - nevetett fel.
- Naaa, ezt kikérem magamnak! Úgy értem te két napot nem bírtál ki a gyengélkedőn, akkor én hogy bírjak ki négy napot itt?
- Nem tudom, de megoldod. - ölti ki a nyelvét, én meg durcásan elfordulok. - Jól van na. - nyom egy puszit az arcomra én meg rá mosolygom, mintha mi sem történt volna, főleg, hogy nem is történt … Csend telepedett ránk, nyugodt, kellemes fájt a szívem, hogy meg kellett szakítanom, de most vagy soha.
- Lenne valami, amiről még nem beszéltem. - kezdtem óvatosan és a szemébe néztem.
- Miről? - kérdezte kíváncsian felhúzott szemöldökkel.
- Szóval, amikor meghaltam … Szóval én is elkerültem arra a helyre, amiről beszéltél, vagyis nem teljesen. Nem a King's Cross hasonmásán voltam, de olyan volt. Fehér köd meg minden … - szemei aggodalomtól és fájdalomtól csillognak, én meg nyugtatóan mosolygom.
- Megjelent a Halál vagyis azt mondta, hogy az. - vállat vonok. - És visszaküldött, azt mondta, hogy egy jobb világot fogsz majd létrehozni, Voldemort halálával. - mosolygom rá.
- Tudod, elvitt a temetőbe, a Denem temetőbe … és ott elmondta, hogy egyezséget kötött a Halállal...- kezdte kicsit félve.
- Tudom, mindennap ölnie kell. És ha arra akarsz kilyukadni, hogy én is ilyen egyezséget kötöttem … - kezdtem idegesen, mire ő felnevetett.
- Dehogyis! Gin, ismerlek már. - mosolya lágy. - Tudom, hogy nem kötnél ilyen szerződést. - csóválja a fejét.
- Helyes válasz. - mosolygok, mivel a nevetést továbbra sem kockáztatom meg. - Akkor Voldiról ennyit. De képzeld, én is találkoztam Dumbledore-ral. Komolyan, még a halálunk után is törődik velünk, nem semmi az öreg.
- Sosem volt az. - ért egyet Harry is.
- A lényeg az, hogy még nem csináltak ilyet … hogy valakit így visszaküldtek a halálból. És Dumbledore sem tudta, hogy ez mivel jár …
- Ezt úgy érted, hogy valami baj van? Furcsán érzed magad? - kérdezi azonnal aggodalmasan.
- Nem, semmi ilyesmi Drágám. Jól vagyok, tényleg. - szorítom meg erősebben a kezét.
- Akkor? - értetlenkedik a kis édes.
- Szóval volt ott még hat .. öö … szellem szerűség is. - pillantok gyorsan rájuk bocsánatkérően.
- Szellemszerűség? - nevet fel.
- Hát. Halottak. - vonok vállat. - És most is itt vannak. Valami szellemszerű testben. - nézek rá óvatosan kémlelve a reakcióját. Elgondolkodó arcot vág, de érdekes mód, benne fel sem merül, hogy megőrültem …
- Szóval … látod őket? - kérdezi végül és óvatosan bólintok. - Itt vannak, a szobában? - néz körbe.
- Igen, ott. - mutatok a sarok felé, ahol ácsorognak.
- Tyű. Ez nem semmi. De miért vannak itt? - kémleli tovább azt a helyet, ahova mutattam, de még mindig nem lát semmit, legalábbis ez van az arcára írva.
- Azt mondták, hogy segítenek. - válaszolok már teljesen nyugodtan, hogy Harry nem akart diliházba csukatni.
- Majd utána nézek ennek az egésznek. - sóhajt fel végül és visszafordul felém.
-Majd ha kikerülök innen, majd utána nézek én. Te meg ne hajszold túl magad még ennél is jobban! - mondom kicsit feddő hangon.
- Mert te nem hajtod túl magad? - morogja vissza.
- Hát nem annyira, mint te. Tudod, nekem csak nyugis tanulás van … - legalábbis általában nyugis. Tettem hozzá magamban. - Egyébként is, én tudok keresni az Akadémia könyvtárában.
- Jó, akkor mindketten keresünk. Megfelel? - mosolyog kedvesen.
- Teljes mértékben. - válaszolok, amiért cserébe egy csókot kapok.
- Egyébként meg ezek után, ne hidd, hogy csak úgy engedem, hogy részt vegyél bármiben is, amihez Voldemortnak köze van. - mondja határozottan.
- De, Harry … - kezdtem volna könyörögni és könyörgően néztem szemeibe.
- Nincsen de! Most nincsen! Meghaltál! Megölt téged! Ezt még egyszer nem kockáztatom! - hangja könyörtelen, hiába, minden, nehéz lesz meggyőzni őt.
- Harry, én szeretnék segíteni valahogyan. Nem állt szándékomban Voldemort elé sétálni és köszönni neki! Csak a halálfalókkal párbajoztam. - mondtam lágy hangon.
- És mégis majdnem megölt téged! Majdnem meghaltál miattam! - hangja rettentő szomorúan hangzik. Szent Merlin, ezért ne hibáztassa magát! Én pedig bűnbánóan ölelem át a nyakát és magamhoz húzom.
- Harry, Drágám. Te nem tehetsz róla. - súgom és a hátát kezdem simogatni. - Én akartam elmenni és nem csak miattad akart megölni, hanem mert kémkedtem.
- És mert fontos vagy nekem. - mondja szomorúan.
- Drágám, mindig is tudtuk, hogy nem lesz  sétagalopp, amíg Voldemort él. De ez nem jelent semmit sem. Én vállalom ezt az egészet, mert szeretlek.
- Én is szeretlek, ezért nem akarom, hogy ennél is jobban belekeveredj.
- Ha most azzal jössz, mint régen, amikor ezért szakítottál, mert akkor meg ne próbáld! - mondom határozottan és komolyan.
- Akkor kérlek, maradj a lehető legtávolabb Voldemorttól és a halálfalóktól.
- Rendben van, megpróbálok. - egyeztem bele egy sóhaj kíséretében.
- Köszönöm. - mormogja a nyakamba, míg én tovább simogatom. Csak azért válunk el egymástól, mert bejött a gyógyító, gyorsan lecsekkolta az életjeleimet meg ki tudja, hogy miket. Már nem küldte ki Harry-t. Ahogy kiment, Harry a kezemet fogta és csak néztük egymást. Egyikünk sem szólt, már nem volt mit mondanom. Mindent elmondtam és ez remek érzés.
- Aludj csak Gin. - mosolyog, amikor próbáltam elnyomni egy ásítást.
- Nem akarsz mellém feküdni? - kérdezem mosolyogva, végül is a gyógyító legközelebb hat óra múlva jön, ha minden remek, akkor senkinek nem tűnhet fel … Nem mintha a lebukás bármelyikünknek is probléma lenne, csak mégis a St. Mungoban vagyunk …
- És még én vagyok a szabályszegő ... - nevetett fel és már rugdosta is le a cipőit a lábáról. Bebújt mellém a takaró alá én pedig boldogan hajtottam fejem a mellkasára, míg ő átölelt. Máris sokkal nyugodtabb lettem és sokkal jobban éreztem magam.
- Nem úgy nézett ki, mintha annyira szörnyülködtél volna az ötlettől. - öltöm ki rá a nyelvem.
- Én?! Naná, hogy nem. - nevetett fel. - De most már tényleg aludj Gin. - nyom egy puszit a hajamba.
- Na jó! - sóhajtok fel fáradtan. És kényelembe helyezem magam a mellkasán. - Szeretlek Harry. - suttogom még halkan, mielőtt el aludnék és ő is viszonozza a vallomásomat, aztán, mint akit fejbe vágtak alszom is.