34.Fejezet - Epilogue

Sziasztok!
Egyszerűen nem tudom mit is mondhatnék. Ez az első blogom, ami befejeződött. Szóval fogalmam sincs mit is mondhatnék. De szeretném megköszönni mindenkinek, aki olvasta a történetet, de legfőképpen Atinak, aki már az eleje óta kifejezte véleményét a fejezetekkel kapcsolatban és persze a pipáknak a fejezetek végén. De persze a rendszeres olvasóknak és a csak idetévedőknek is nagyon hálás vagyok. A blog nem fog bezárni, egyenlőre ugyan még nem tudom mit kezdek vele, de valamit kitalálok...
De most vissza a történethez... Az epilógus, hát nem igazán van mit hozzáfűznöm. Remélem elnyerte tetszéseteket és Atinak üzenem, hogy azért arra a parkettára vigyázni :P
Ajánlom hozzá Avril Lavigne-től az Innocence c. számot.
Puszi: LilyV
xoxoxoxoxo

 

Egyszer majd, tudod, szép lesz újra minden,
Nem lesz hiba a dalban, nem lesz hiba a versben,
Igaz lesz minden szó, a csókok szívhez érnek,
S a madarak messzi délről lassan hazatérnek.
Koltay Gergely

 

Rémes gondolatok futottak végig az agyamon, hogy ilyen sivár lenne az életem Harry nélkül. Miatta jöttem vissza az életbe, most nem mehet el ő! Nem, az nem lehet!
- Még él, de súlyos az állapota … - mondja halkan Draco és én úgy érzem a sötétség peremén táncolok és kibillenek az egyensúlyomból.
- Mungoban van? - kérdezem sürgetően és a könnycsatornáim azonnal megnyílnak. Aprót bólintva felel. - Itt maradnál Teddy-vel? Muszáj bemennem hozzá! - kezdem már kissé hisztérikusan és meg sem várom a választ már rohanok is a védővarázs széléhez, hogy hopponáljak. Mi a francnak romboltuk le a kandallót? Úgy szaladtam, mintha az életem múlna rajta, de ez még nem volt elég, még gyorsabban akartam, úgy éreztem, hogy egy csiga lassúságával haladok a célom felé. De aztán csak kijutottam és hopponáltam az ispotályba. Mindenhol hatalmas tömeg volt. Bizonyára rengeteg sérült volt, de ez mind engem egyáltalán nem érdekelt, engem csak Harry érdekelt és hogy rendbe jöjjön. Megkérdeztem a recepcióst, hogy hol van, aki azonnal útba is igazított én meg elkezdtem átverekedni magam a tömegen a kijelölt kórterem felé. Azonnal benyitok az ajtón, de már ki is küldenek a gyógyítók, akik éppen Harry-t vizsgálják. Így amíg nem mehetek be hozzá tövig rágom a körmeimet. Rettenetes szokás, de ez most hol zavar engem? Nem tudom mennyi idő telt el, amíg végre kijöttek a gyógyítók, de nekem óráknak tűnt.
- Hogy van? - kérdeztem hisztérikusan magas hangon.
- A rokona? - kérdezi az egyik gyógyító.
- A felesége vagyok. Kérem, mondják el, hogy hogy van!
- Nos, Mrs Potter a férje nincs túl jó állapodtam. Alig él. A szervezete túlterhelt és nem tud regenerálódni.
- De ugye meg tudják menteni?
- Mindent megteszünk hölgyem. Ne aggódj, a férje elég jó esélyekkel küzd az életéért.
- Ezt hogy érti? - kérdezem, míg a könnyeim újra elkezdenek folyni, amikor már épp azt hittem kordában tudom őket tartani.
- Nem mondhatom, hogy a férje biztosan fel fog épülni, de elég jó esélyei vannak. Ha 10 napon belül nem tér magához, akkor viszont az esélyei jelentősen romlanak. Folyamatos megfigyelés alatt tarjuk és mindent megteszünk érte. Legyen erős hölgyem. - mondja nyugtató hangon a gyógyító, de ettől egyáltalán nem érzem magam jobban … De azért megköszönöm a kedvességét és bemegyek Harry-hez. Még a Roxfortban is jó párszor láttam őt a gyengélkedőn sebesülten, de ez teljesen más dolog. Látni őt élet és halál közt. A könnyeim megállíthatatlanul folynak a szememből és csak nézem őt. Nem tehetek mást, mint várok. És én ezt teszem, csak várok, hogy magához térjen. Már négy napja csak azt várom, hogy magához térjen, vagy változzon valami, bármi. De semmi! Ugyanúgy fekszik, mint egy halott és ez rettenetes lyukat váj a szívembe. Az elmúlt napokat végig itt töltöttem, csak enni és zuhanyozni mentem haza, semmi másért. Csak vártam a csodára, hogy magához tér... Viszont ma valami furcsa történt, a halottak újra itt voltak, méghozzá Harry ágya körül. És ez nem kecsegtetett túl sok jóval.
- Mit akartok? Mit csináltok vele? - kérdeztem idegesen.
- Ne aggódj, csak jót teszünk. - súgja egy hang messziről jött csengéssel.
- Ugye nem viszitek el tőlem? - kérdezem megtörten, de erre már nem kapok választ. Csak szótlanul körbe „állják” az ágyat és Harry felé fordulnak. Fény árad belőlük, ami Harry-be szivárog. De én nem értem, hogy mi történik, egyszerűen nem értek semmit és rettegek, hogy ez már a vég …

(Harry szemszöge)
A sötétségen kívül semmi más nem maradt nekem egy ideig, amíg édesanyám hangja is elhalt a visszhangban. Kerestem kutattam, de nem találtam semmit sem a feneketlen sötétségen kívül. Mindenről megfeledkeztem, nem tudtam rendesen gondolkozni, csak kétségbeesetten kerestem anyámat. Bármit megtettem volna, hogy újra megszólaljon, de nem tette. Hagyott a sötétség tengerében fuldokolni, ahelyett, hogy kihúzott volna a mélyből a fénybe. Aztán egyszer csak a nagy semmiből olyan volt, mintha hullámozni kezdett volna a sötétség. És ide-oda dobált. Még szerencse, hogy nem vagyok tengeri beteg … ez a csapkodás egyre erősebbé vált, aztán fájdalmas fény vetet át a sötétség helyét.
- Kisfiam. - hallom újra édesanyám hangját. Körbeforgolódom, de most a fénytől nem látok semmit, amíg fel nem bukkan a messzeségből egy női alak. - Tarts ki fiam. - súgja távoli hangon.
- Anya! - nyúlok felé, de nem érinthetem, ahogy a kezem átcsusszan az övén. Elnézően mosolyog rám.
- Mind melletted vagyunk. Nem lesz semmi baj. Csak még tarts ki egy kicsit.
- Mi történik most velem?
- Segítünk visszatalálnod az életbe.
- Nem értem.
- Nem is kell fiam. Hamarosan magadhoz fogsz térni és éled az életed, boldogan. - erre a kijelentésre hirtelen az értelmes gondolataim feltörtek a tudatom mélyéről. Voldemort és a csata. Ginny és a babánk.
- Voldemort meghalt? - kérdezem végül reménykedve, mire ő bólint.
- Igen. Most már vége. - mosolyog kedvesen. - Büszkék vagyunk rád fiam.
- És Ginny? - kérdezem aggódva.
- Jól vannak, de nagyon megviseli, hogy nem térsz magadhoz, de nincsen bajuk, ne aggódj.
- Köszönöm anyu. - mondom hálásan és próbálom magamba inni arcának nyugtató anyai vonásait.
- Ne feledd, mindig veled vagyunk fiam. Szeretünk téged. - szól még halkabban és még távolabbról, egyre kevésbé látom.
- Én is szeretlek titeket. - mondom halkan nézve a hűlt helyét. És újra indul a küzdelmem a sötétséggel, de ez más volt. Nem tűnt olyan veszélyesnek és mintha világosabb is lett volna, de még nem láttam alakokat, formákat, még mindig tudatlan voltam, de már a gondolataim kitisztultak és már úgy éreztem van erőm harcolni az életemért. És úgy tűnik ez elég. Mivel végre már éreztem a testem, nem csak egy testetlen gondolat voltam a testemben. Megmozdítottam a kezem, aztán a szemem, míg végül ki nem sikerült nyitnom. Először még fájdalmas volt a megrohamozott fényesség a szobában, de aztán a szemem hozzászokott a fényhez és a formákhoz. Ahogy már rendesen láttam, rögtön Gint kerestem, akit meg is pillantottam az ágy mellett álldogálva és döbbenten pislogva. Próbáltam megszólalni, de nem jöttek ki értelmes hang a számon, csak valami rekedt hablaty, de második próbálkozásra már sikerült összehoznom egy értelmes szót.
- Gin. - mosolyogtam rá, majd krákogtam még egy sort, hogy rendesen tudjak beszélni.
- Harry. - sóhajt fel megkönnyebbülten és megfogja a kezem. - Annyira rám ijesztettél! Ez nem volt szép. - próbál dorgáló hangszínt felvenni, de a mosoly feledteti a feddését. Egy puszit nyom a homlokomra és kilép az ajtón, hogy hívjon egy gyógyítót. Szerintem teljesen feleslegesen, ugyanis különösebben nem fáj semmim, egy-két kisebb seben kívül csak fáradt vagyok. Miután a gyógyító megvizsgált, Ginny-hez fordult.
- Most már rendben lesz a férje. - mondja nyugodt hangon. - De még pár napig mindenképpen benntartjuk megfigyelésre és a maradék sebeinek az ellátására. Ezenkívül még két hétig semmiképpen nem mehet visszadolgozni. Pihennie kell.
- Rendben van. Köszönjük. - mosolyog rá kedvesen Gin. És leül mellém az ágyra, miután magunkra hagynak.
- Mond csak Drágám, mikor aludtál utoljára rendesen? - kérdezem nevetve álmos szemeibe nézve.
- Naa, ez egyáltalán nem vicces. - mondja durcásan.
- Kicsim, tudod, hogy a kicsire is gondolnod kell! - mondom már dorgálóan, de mivel anyám azt mondta jól vannak, ezért nem aggódom … annyira.
- Tudom és hidd el, ha a picur nem lenne enni sem ettem volna. - simítja kezét a hasára, amin már egy kissé gömbölyödik.
- Na sipirc haza Ginny, aludni! - mondom ellentmondást nem tűrően.
- De … - ellenkezett volna, de én nem hagyom.
- Nincsen de! Nyomás!
- Jól van jól van. - sóhajt fel és egy lágy csókot nyom a számra. - De aztán szót fogadni a gyógyítóknak. - mosolyog rám, mint egy anyuka a gyerekére, én meg erre válaszul kiöltöm rá a nyelvem. - Úgy két óra múlva Mio és Ron is bejönnek hozzád, azt mondták. - nyom még egy csókot ajkaimra és végül elmegy pihenni. Így én is nyugodtan alszom még egy kicsit …

(Ginny szemszöge)
Annyira megkönnyebbültem, hogy magához tért. Őszintén szólva meg voltam róla győződve, hogy azok halottak magukkal akarják vinni. De így nagyon halás vagyok nekik, hogy segítettek neki magához térni. Vagyis azt hiszem ezt tették … a közös lakásunkba megyek vissza, ahol teljes csönd uralkodik, mivel Teddy és Meda még az Odúban vannak. Igazából eleinte oda indultam, de aztán meggondoltam magam. Itt jobban tudok pihenni … 9 órát aludtam egyhuzamban, ami azért nem kis teljesítmény az elmúlt napokhoz képest. Már jócskán sötétedett, de mielőtt még bementem volna Harry-hez átmentem az Odúba és én fektettem le Teddy-t aludni. Harry-t 3 napig tartották még benn, de aztán kiengedték. Egyenlőre az Odúban maradtunk, mivel Harry-nek még sokat kellett pihennie és így sokkal könnyebb volt. Az első otthon töltött hét után, Harry-t már képtelenség volt ágyban tartani. Nem csodálom, de azért figyeltem, hogy ne ugrándozzon olyan sokat és eleget pihenjen. Míg a következő héten, az első munkanapja előtt egy hatalmas ünnepi vacsit tartottunk, a családdal és a közeli barátokkal, az Odú kertjében. A hangulat remek volt, amiről legfőképp George gondoskodott. De aztán a desszert előtt Mio és Ron felállta, magukra vonva a figyelmet. Nem kellett magyarázni, láttam barátnőmön, hogy mi az oka.
- Fontos bejelentést szeretnénk tenni Hermionéval. - mondja ünnepélyesen Ron, míg Mio csak mosolyog. - A következő hónapban összeházasodunk. - mondja vidáman Ron, amire persze George és Harry le is támadják őt a gratulációval és az ökörségükkel, meg persze mindenki gratulál nekik.
- Ha már a nagy bejelentéseknél tartunk … - vigyorog rám Harry mire én is elmosolyodom. Nem terveztük, hogy most mondjuk el, de ha már mindenki ilyen hangulatban van, jó mindent a fejükre zúdítani.
- Csaptok egy nagyobb esküvőt? - kérdezi mosolyogva Mio. Mivel Harry-nek ez volt a terve, még az esküvőnkkor. - Mert ha igen, akkor lehetne dupla esküvőnk … - mosolyog Mio.
- Hát, ami azt illeti, nem igazán … - mosolygok barátnőmre, majd Harry-re pillantok, aki drámai szünetet tart.
- Ginny állapotos. - böki ki végül pár perces drámai csend után. Az állak a földre koppantak. Hát igen elég hamar jött a kicsi … De végül is Harry-vel ezt már jóval azelőtt megbeszéltük, hogy összeházasodtunk volna. Mindenki boldogan gratulál nekünk, míg Draco is magára erőltet egy mosolyt, de látom rajta, hogy azért ő nem olyan felhőtlenül boldog, mint mi. És ezért sajnálom, de tudom, hogy a sors még biztosan tartogat számára egy boldog befejezést, mint ahogy nekünk is. Minden olyan volt, mint egy tündérmesében a „Boldogan éltek míg meg nem haltak” rész. És valahogy úgy éreztem, hogy ez lehet a mi tündérmesénk, amiért megszenvedtünk.