1. Fejezet - One year later

Sziasztok!
Meghoztam az első fejezetet, kicsit szomorkásra sikeredett, de remélem tetszeni fog. Mindenkinek Boldog karácsonyt kívánok, így, kicsit megcsúszva is, de nem igazán értem rá tegnap, vagyis 24-ikén, ma meg már csak be kellett fejeznem...
Jó olvasást!
Puszi: LilyV

 

De mért is gondolok rá?
Mért gyötrődöm?... hiszen
Még csak hírét sem hallom,
Még csak nem is izen.
Petőfi Sándor

 

(Harry szemszöge)

Egy teljes év telt el azóta a csata óta, ami még a mai napig megkeseríti az életem. Annyira fájdalmas belegondolni, mennyien haltak meg, mennyien vesztették el szeretteiket miattam. Először ott voltak a szüleim, Cedric aztán a keresztapám, majd Dumbledore, végül a csatában pedig Remus és Dora, Fred, Colin és még meg annyian, akik a jó oldalon harcoltak. És mind csak miattam, mert én húztam az időt. De legalább Voldemort-nak vége, és azért ez is valami. De mégis, ami a legjobban fáj, az az, hogy Ginny mennyire összetört, amikor meghalt a bátya. Azokban a szép barna szemeiben nem a boldogság még csak nem is a düh vagy az aggodalom lepte el, hanem a szomorúságának és a fájdalmának könnyei. Hihetetlen, hogy annyi ember halt meg és mégis az ő könnyei fájtak a legjobban. És ott van még a keresztfiam, akit azóta nem is láttam, a kis Teddy. Ő az, akit tényleg nem kellett volna otthagynom. Most már viszont nagyon bánom, hogy magára hagytam, vagyis a nagymamájára, nekem kéne foglalkoznom vele, hisz megígértem Remus-nak. Ezért már eldöntöttem, hogy idehozom őket is, csak még nem vettem magamon erőt, nem tudtam még visszamenni oda. De ez már mind a múlt, nem jó dolog ezeken töprengeni, hisz úgysincs már jelentőségük. Az emlékeket, a múltat mindent Londonban hagytam. Én pedig itt vagyok Spanyolországban, ahol nem ismer mindenki, ahol nem vagyok a Kis Túlélő, ahol csak egy vagyok a sok közül. Nincsenek senkinek sem elvárásai. Sokkal könnyebb minden, mintha ott maradtam volna. Ma egy kivételesen borús napunk van, főleg így nyár elején. De azért fülledt, így, ahogy a mostani barátnőmmel megbeszéltük, lementünk a partra. Igen, a barátnőmmel, kicsit furcsa, még nekem is. És eléggé rossz is, ugyanis semmit nem érzek iránta, de nem tehetek róla, ha egyszer mást szeretek. Már azt sem tudom, hogy hányadik csajom, amióta idejöttem. Igazából nem is érdekel. Tudtam, hogy Ameliaval sem bírjuk ki sokáig együtt. Ő szerelmet akar, törődést, majd később tudni akar a múltamról, amit nem fogok elmondani, egyre jobban fog faggatni, én egyre gorombább leszek és szépen szét megyünk, ennyi. Szinte már tudom, hogy ez lesz, csak azt nem értem, hogy akkor mégis miért vagyok vele? Talán csak, hogy ne legyek egyedül...

(Ginny szemszöge)

Ez az egy év szörnyű volt, ha Hermione nincs mellettem, akkor biztos hogy nem bírtam volna ki. A bátyám elvesztése nagyon megviselt, még ha nem is annyira mint George-ot, de nagyon nehezen dolgoztam fel. Ráadásul a bátyáimat nem akartam az én fájdalmammal traktálni, hisz ők is elvesztették a testvérüket és a barátaikat. Így csak Hermione-ra támaszkodtam. Neki öntöttem ki igazán a szívem, rázúdítva az összes fájdalmamat. De nem csak Fred elvesztését, hanem Harry elvesztését is. Igen, mert én nem csak a bátyámat, hanem a szerelmemet is elvesztettem. Pedig pont rá lett volna igazán szükségem. Neki kellett volna mellettem állnia, ahogy nekem is mellette. De nem, ő elment, elmenekült mindentől. Én annyira hittem benne, bennünk, de nem kellett volna, bár ne tettem volna, akkor nem koppantam volna ekkorát. De ő nem szeretett engem, mert ha szeretett volna, akkor mellettem maradt volna. Én viszont mennyire szerettem és szeretem máig is. Én mellette voltam, amikor elvesztette Dumbledore-t, sőt akkor is, amikor Cedricet megölte Voldemort, vagy amikor a keresztapja halt meg, akkor is mellette voltam, mint egy jó barát. Elfogadtam, amikor nem engedte, hogy velük menjek, még ha én velük is akartam menni. Akkor is vállaltam volna az utat, pedig tudtam, hogy milyen veszélyes. Aztán, amikor a csata folyt, akkor is kiszöktem, pedig nem lett volna szabad, csak azért, hogy tudjam, hogy jól van, hogy segítsek, amennyit tudok. Feláldoztam volna érte az életem, talán még most is megtenném, pedig elhagyott. És amikor azt hittem, hogy meghalt, az valami elviselhetetlen volt, én is meg akartam halni. Most is fáj, hogy nincs itt, de jobb, mintha meghalt volna, így legalább abban tudok reménykedni, hogy valahol máshol boldog , még ha mással is. Én viszont azóta sem voltam senki mással. Képtelen voltam mást szeretni, vagy csak megpróbálni szeretni. De nem is akartam. Nem akartam még egyszer csalódni valakiben. Nem akartam még több fájdalmat. Nem akartam valakit úgy szeretni, mint ahogy őt, nem is hittem, hogy képes lennék rá... De Hermionen kívül még itt van a kis Teddyke, aki még ha nem is nagyon fogta fel, hogy mi történik körülötte, mégis segített nekem összeszedni magam. Az én kis keresztfiam, olyan, mintha a sajátom lenne. Andromedaval még hozzánk is költöztek, bár én a suli miatt csak kevésszer láthattam a kicsikét, mégis úgy kötődtünk egymáshoz, mint anya a fiához. Ted, eleinte nagyon hiányolta a szüleit, de aztán szegénykének hozzá kellett szoknia ahhoz, hogy nincsenek. Szerencsére McGalagony megengedte nekem, hogy néha hazamenjek hozzá hétvégén. De most már ezzel sincs probléma, ugyanis sikeresen befejeztem a hetedik évem is a Roxfortban. És fel is vettek az Aurorképzőbe. Bár eleinte Gyógyító akartam lenni, de mára meggondoltam magam. Mivel a halálfalók elvették tőlem a bátyám és egy-két barátom is. De most majd lesz elég időnk a nyáron, hogy együtt legyünk a fiammal. Igen, a fiammal, Teddy is anyukájaként tekint rám, én is rá, mint a fiamra. De szegénykém, még a keresztapját is hiányolja. Akárhányszor találkoztunk az iskola alatt, mindig rám meresztette a nagy szemecskéit és aranyosan megkérdezte ”Mami, hol van Harry bácsi?” én pedig nem tudtam, mit is mondhatnék neki, hisz nekem is hiányzik, de olyankor az én fájdalmam mindig csak a második helyre szorul. Így ilyenkor mindig csak magamhoz ölelem és csak annyit mondok „Dolga van Kicsim, ahogy tud visszajön majd.” én is annyira szeretném ezt hinni, hogy egyszer visszajön. Még ha nem is hozzám, hanem a keresztfiához, vagy a barátaihoz. Nekem már az is elég lenne, mint régen. Csak tudni, hogy a közelben van, nézni őt, és talán újra nem mernék hozzászólni, úgy, mint azon a nyáron, amikor először találkoztunk, és utána. De egyre jobban kezdem elveszteni a reményt, hogy egyszer visszajön … De elég legyen a szomorkodásból! Ma végre hazamegyünk, ez valahol jó, valahol rossz. Hisz végre többet lehetek együtt Teddy-vel, de rossz, mert a Roxfort olyan volt, mint a második otthonom, itt annyi szép dolog történt. Itt ismerkedtem meg Colinnal, Seamus-szal és Thomas-szal. Itt lettünk legjobb barátnők Hermoineval. Itt tanultam kviddicsezni és minden mást. Itt mentette meg először az életem Harry. Itt történt az első csókunk. Itt töltöttünk annyi meg annyi gyönyörű pillanatot együtt. De ez már mind a múlt. Ha Harry csak úgy maga mögött tudta hagyni, akkor talán én is, vagy legalábbis azokat az emlékeket, amik mindig megkínoznak... Miközben ezeken gondolkodtam pakoltam össze a még kihagyott cuccaimat, majd Mio-val levittük a cuccainkat a kastély elé, ahol megvártuk a bátyámat is. Egy utolsó pillantást vetve a kastélyra mentünk ki a vonathoz, hogy megtegyük utolsó utunkat. Az út, hamar eltelt, amit viccelődéssel és beszélgetéssel töltöttünk. Már megtanultam elrejteni a fájdalmat, és tudok nevetni és mosolyogni, talán nem mindig szívből jövően, de már ez is haladás. Miután a vonat lassan befutott a 9 és háromnegyedik vágányra, mi le is szálltunk és elbúcsúzva a többiektől kerestük anyáékat. Egy kis keresés után meg is pillantottuk őket, a kis Teddy-vel és Andromeda-val kiegészülve. Fiam csillogó szemekkel fürkészte a tömeget és ahogy megpillantott engem hozzám szaladt és nyakamba ugrott, én pedig fel emeltem a kis sózsákot.
- Mamiii. - nyomott egy cuppanós puszit az arcomra.- Annyira hiányoztál. Most már nem kell visszamenned? - kérdezte tőlem, kis pöszén még a kis angyalom.
- Nekem is hiányoztál Kicsim. És nem, már nem kell. - mosolyogtam rá. - Most már csak a tiéd vagyok Kincsem.
- Jajj de jó. - mosolygott vidáman, majd Ron-t és Miot is köszöntötte egy egy cuppanós puszival én pedig letettem, mert valahogy a ládámat is vinnem kellett, így csak a kezét fogtam és sétáltunk oda anyuékhoz. Őket is köszöntöttük, Andromeda pedig megfogta Teddy másik kis kezecskéjét, így mentünk tovább az autóhoz, közben pedig anyuék meséltek, hogy mi történt, amióta nem találkoztunk. A kocsihoz érve betuszkoltuk a csomagjainkat, és a kis Teddy-vel az ölembe mentünk haza. Útközben beszélgettünk, míg fiam rám nem meresztette hatalmas szemecskéit.
- Anyuci, Harry bácsi? - kérdezte tőlem. Még csak meg sem rezzent az arcom, pedig kicsit fájt újra erről beszélni.
- Kis Hercegem, tudod, hogy Harry bácsi nem ér rá.
- És mikor fog ráérni? - kérdezte.
- Nem tudom, de, amint lesz ideje, biztos, hogy visszajön hozzád. - mosolyogtam rá kedvesen.
- Biztos?
- Igen Kincsem.- mosolyogtam. És hazaérve, még vacsiztunk, majd lefeküdtünk. És mivel Teddy a vacsi után rögtön elaludt, így bevittem a szobájába, én pedig kipakoltam a ládámból és lefeküdtem, de még nem tudtam aludni, aztán kinyílt az ajtó és megpillantottam a kis kócos Teddykét, a kedvenc macijával és párnájával a kezében.
- Mami, aludhatok veled? - nézett rám aranyosan.
- Gyere picur. - mosolyogtam rá ő pedig álmosan hozzám bújt. Jól betakargattam és nem sokára már aludt is. Fiamat simogatva merültem én is álomba.